ROMAIN ROLLAND: PIERRE ÉS LUCE

"– Túl sokat kívánok? … Sokszor mondták már, hogy önző vagyok; én meg néha azt kérdezem magamtól: „Mire van hát joga az embernek?"… Mikor annyi nyomorúságot, annyi szenvedést lát maga körül, nem mer követelődzni… És mégis, az én szívem követelődzik és kiabál: "De igen! Jogom van rá, jogom van egy kis boldogságra, egy ici-pici boldogságra!” .. Mondja meg őszintén: hát önzés ez?"

Már nem is emlékszem, hogy hol akadtam rá erre a történetre, ugyanis ez is csak antikvár kiadványokként bukkanhat fel itt-ott... sajnos. Már számtalanszor belekezdtem annak a magyarázatába, hogy - bár ami napig nem tudom tökéletesen megindokolni, hogy miért - egyszerűen rajongok a háborús időkben játszódó regényekért. Jelen esetben is erről van szó. Bevallom, szégyellem magam, hogy a szerző neve eddig az olvasásig számomra semmit sem mondott, pedig egy Nobel-díjas férfiről beszélünk... hogy honnan lehetne ismerős mégis? A Jean Christophe című hihetetlen hosszú regényről, Beethoven vagy Michelangelo életrajzáról vagy akár a Danton vagy Szent Lajos című drámákról is... nekem ezek eddig mégis kiesetek a látóteremből. Pierre és Luce kisregénye is valahogy a véletlennek köszönhetően került hozzám, ugyanis volt egy nagy akciós játék az antikvárium,hu-n, és akkor jutott az eszembe a kötet címe... megvolt nekik, hát megvettem. Valami olyasmire számítottam, mint Remarque háborús-szerelmi története: egy fiatal fiú és lány egymásra találnak a világháború viszontagságai között, hasonlóan mint a Szerelem és halál órájában. Hááát... többé-kevésbé erről van szó, de a történetről majd kicsit később. Amit előre fontos tudni: ez tényleg egy rövid, alig 100 oldalas kis könyv, néhány fekete-fehér, fametszetes illusztrációval. Szép és tömör. Nincsen túlnyújtva, feleslegesen bonyolítva vagy túlírva. Sőt. Szinte botrányosan rövidnek tűnik, ugyanis egy vonatút alatt végigpörgettem az egészet, annak ellenére, hogy a hosszával ellentétben a témája elég súlyos és komoly volt... mégis csak egy világháborús történet. Pontosabban a háború lassan közeledő árnyékában szövődő szerelemé... Először Pierre-t ismerjük meg: a fiú éppen egy agyonzsúfolt vonaton utazik, amikor is az egyik megálló után megpillant egy felszálló, fiatal lányt... pontosabban csupán a profilját, mert alig hogy közelebb küzdené magát hozzá, vagy akár jobban megfigyelhetné, kitör a pánik: a vonat eszeveszetten robog tovább, az emberek egymáshoz nyomódnak, a peronon pedig lövések dördülnek... ebben a fejetlenségben sodorja végül a tömeg Pierre-t a titokzatos lány mellé: a pillanat hevében a fiú megfogja a lány kezét, és a lány sem tiltakozik ellene, önkéntelenül is visszaszorítja, annak ellenére, hogy egymásra sem tudnak pillantani. Aztán a félelem szülte varázs pár perc múlva szétfoszlik: anélkül, hogy a fiú egy szót szólhatna, a lány a következő megállóban már leszáll és elnyelni a vonatról lezúduló emberáradat. Ezek után szinte esély sincs arra, hogy akkora városban mint Párizs, Pierre megtaláljon valakit, akinek még a nevét sem tudja... de mégsem adja fel.

Napról napra járja az utcákat, lesi a vonatokat és fürkészi a peronokat, hátha mégis... aztán eljön az a bizonyos nap, egy délután szembesétál vele egy lépőcsősoron... bár nem tudja, csak érzi: őt kereste... és úgy tűnik, a lány is emlékszik rá. Bár minden bátorságára szükség van, végül Luce után szalad a forgalomban és innentől már kettejük történetét követjük nyomon... megtudjuk, hogy Luce a városhoz közel, de mégis vidéken él egyedülálló édesanyjával, és azzal tartja el magát, hogy festményeket másol tehetős megrendelők számára... de ezek inkább mázolmányok, mint tehetséges alkotások. A fiatalok között lassan kibontakozik a szerelem, és már nem a belvárosban, hanem Luce házában töltik a délutánok, amikor a lány édesanyja munkában van... de a hírekből lassan kiderül, hogy ez az idill már nem tarthat sokáig, a háború ugyanis napokon belül elérheti Párizst... Szép történet a háborús időszakból, csak kicsit meseszerű, főleg az elején: van egy fiú és egy lány, akik éppen, hogy egy pillanatra találkoznak aztán már el is szakadnak egymástól... ez a valóságban nagyjából úgy történne, hogy nagy eséllyel soha többet nem látják egymást... de hát ez szépirodalom a javából, úgyhogy természetesen ismét egymás mellé fújja őket a párizsi szél. Pierre rajong a lányért, Luce csodálja a fiút: mindent megosztanak egymással, minden szabadidejüket egymás társaságában töltik... csakhogy lehetnek bármilyen fiatalok és szerelmesek, a háború fokozatosan őket is eléri. Már senki és semmi sincsen biztonságban, nekik pedig nem marad más, mint kiélvezni az élet hátralevő pillanatait, hiszen nem lehet tudni, hogy mi vár rájuk holnap... vagy akár a következő percben. Az az igazán szép a történetükben, hogy Rolland nem csinál belőlük óriási, tragikus szerelmi párost: szereplői is tudják, hogy csak azt birtokolják, amit a élet akkor és ott ad nekik... és, hogy mi lesz utána? Az már leginkább a jövő kérdése. Mivel egyiküknek sincs igazán fontos ember az életében a másikon kívül, egymásban keresnek vigaszt, együtt próbálnak túlélni... Szép, csak rövid könyv, mert minden túl gyorsan történik: találkoznak, elválnak, találkoznak és már szeretnek is... bár ki tudja, hogy megy ez egy olyan korban, amikor egyik pillanatról él a másikra mindenki. Ha valaki szintén a háborús-szerelmi témák kedvelője, akkor szeretni fogja ezt a kisregényt, rövidsége ide vagy oda. És, hogy nekem miért tetszett? Mert a tömörsége ellenére, hihetetlenül filmszerű: Rolland, minden egyes részletet elővarázsolt a szavakból, pontosan látod, hogy mi hol történik... Szomorú és melankolikus.

Értékelés: 5/4

Ez a különös varázsú kisregény, Romain Rolland egyik legköltőibb alkotása, két párizsi fiatal szerelmét vetíti az olvasó elé. A gyermekkorból alig kilépő fiatalok szerelmi története az első világháború szörnyűségei közepette bontakozik ki. Vágyódnak az életre, a boldogságra, egymáshoz menekülnek a körülöttük tomboló embertelenség elől – s mégis, megismerkedésük szép percétől kezdve szorongatja szívüket az elkerülhetetlen vég sejtelme. Az idill tragikus akkorddal zárul, mintegy a szépség értelmetlen pusztulását jelképezve, és így válik megrázó tiltakozássá az embert fenyegető halál és pusztulás elleni küzdelemben.