MARGARET ATWOOD: A SZOLGÁLÓLÁNY MESÉJE

"A múlt ájulásszerű rohamokban tör rám, végigsöpör az elmémen. Néha szinte elviselhetetlen. – Mit tegyek, mit tegyek? – hajtogatom ilyenkor. Nincs mit tenni. Ki kell várni, ki kell bírni, míg elmúlik. Vagy lefeküdni, míg tart. Már tudom, miért van törhetetlen üvegből az ablak, s hogy miért szedték le a csillárt. Annyira akartam, hogy Luke mellettem feküdjön, pedig el se fért volna."

Mielőtt olvastam volna Atwood regényét, olyan érzésem volt a történettel kapcsolatban, hogy nagyjából az 1984 lehet, csak egy női főszereplővel. Ennyit arról, hogy ha utópisztikus-disztópikus könyvekről van szó, automatikusan mindent Orwellhez kötök. Mert Őt, imádtam. Ennek függvényében viszonylag elég sokáig halogattam A szolgálólány meséjét, végül az utolsó löketet két dolog adta meg: az egyik az új, letisztult megjelenés, ami végre ízléses lett, a másik pedig a Netflix sorozat, amit bár még mindig nem kezdtem el nézni, felpiszkálta a kíváncsiságomat. Így aztán beadtam a derekam és adtam egy esélyt ennek a történetnek, hogy meggyőzzön végre, miért is van ilyen fontos szerepe és helye a kortárs irodalomban. Többnyire sikerült is neki.

Először is, van egy mesélőnk, elbeszélőnk... nevezzük akárminek. Olyan ő, mint egy visszhang a múltból, akit azért hallgatunk, hogy elmesélje mindazt, ami már megtörtént - valamikor a jövőben. Titkokat egy olyan világról, amit nem akarok, amit nem akarhatunk mi is megismerni. Pedig már megtörtént - (vagy meg fog történni, ez most nézőpont és olvasói hozzáállás kérdése). És ez szégyen, hogy ilyen megtörtént (meg fog történni) Amerikában. Mert ez a bizonyos Gileád Köztársaság bizony ott van. Érdekes, mert én az olvasás előtt, de bizonyos alapom ismeretében valamiért mindig Ázsiba képzeltem el az egészet. Szóval helyesbítek: ez is itt bizony Amerikai, mégpedig a javából. Innen szól hozzánk Fredé, innen meséli el a történetét nekünk, akik meghallgatják az ő rémálomszerű meséjét. Egy rezsimről. Egy olyan átalakult világról, ahol pillanatok alatt megdöntik a kongresszust, ahol elvakult emberek átveszik a hatalmat, ahol mindennaposak lesznek a kivégzések, és ahol a nőknek társadalomban betöltött helye... nagyjából a nullával egyenlő. Vagy még talán annál is rosszabb.

Először csak a munkájukat veszítik el. Aztán a számlájuk is befagyasztásra kerül, és a hozzájuk legközelebb álló férfi hatásköréhez lesz rendelve. Minden autonóm jogot elvesznek tőlük. Szinte megszűnnek létezni. És kiút is egyre kevesebb van, a határok lezárásra kerülnek, már nincs hová elmenekülni. Fredé abból a szempontból értékes csupán a köztársaságnak: még termékeny, képes lehet gyermeket szülni. Mert ez minden alapja. A jövő agymosott nemzedéke, aki már majd ebben fog felnőni, aki már nem fogja megismerni és tudni: milyen volt azelőtt. Ezért Fredé - sorstársaihoz hasonlóan - kiutalásra kerül egy tehetős és a rendszer szempontjából fontos családhoz, ahol identitását vesztve egy feladata van: gyermek szülni a házaspárnak, ahol az idős nő, a bizonyos Serena Joy koránál fogva, erre már nem képes. Ez pedig beteges. Bár még mindig jobb "jövőkép" mint kikerülni a Telepekre, amelyekről bár keveset árul el a könyv, egy mégis biztos ezzel kapcsolatban: az oda való száműzetésnél még a halál is vonzóbb kilátás a szereplők szemében. Nincsenek szövetségesek, nincsenek barátok, nincsenek megmentők, és nincsenek menekülőutak. Kilátástalannak tűnik az egész... elvegetálni az életben, remélni, hogy az ember nem a Falra fellógatva, vagy a Telepeken végzi, és visszaemlékezni... milyen volt az élet mielőtt mindez megtörténhetett volna.

Érdekes volt Atwood története. Nem volt kiemelkedően emlékezetes, kimagaslóan sokkoló, vagy éppen megrendítő... mégis, nehezen tudtam letenni. Van benne valami, ami addikciót vált ki. Szép lassan eszi bele magát az olvasó fejébe, és onnantól kezdve ott mozog, motoszkál, hogy igenis olvass tovább: hamar fogy az a majd' 500 oldal. Meglepő módon nem szerettem meg egyik karaktert sem, nem izgultam még Fredéért sem. Mégis, izgatott, hogy mi lesz a sorsuk, hogy bármelyiküknek is sikerül e kitörni ebből a körből, és talán megszökni, elmenni messzire, megpróbálva elfelejteni az elfelejthetetlent. Azt, hittem, hogy mindez majd kap egy kerek lezárást... ez viszont elmaradt.

Értékelés: 5/4,5

A regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek termékenysége az atomerőművek által okozott sugárszennyezést követően is megmaradt. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ… A regényt 1986-ban Nebula-díjra és Booker-díjra jelölték, 1987-ben pedig megnyerte az első Arthur C. Clarke-díjat.