" - Judit már tízévesen többet tudott a zenéről - mondtam. - Tudom - mondta Eszter. - Honnan tudod? Soha nem hallottad. - Onnan, hogy a testvéred. - El vagy fogulva. - El vagyok. - Mennyire? - kérdeztem. - Annál egy kicsit jobban. - Holnap is? - Reménykedj. De csak ha kapok ajándékot. - Nem kapsz. Leginkább nem. Egyébként már csomagolják a teliholdat. Azért felhős az ég, hogy ne vedd észre. - Nem kérem a teliholdat. - Miért? - Mert elfogy. - Azt bízd rám. - Akkos sem kell. Elfoglalja az egész szobát, mi meg mehetünk át a kisszobába. Nekem olyasmi kell, ami a kisszobában is elfér. "
Nagyon régen vágytam már erre a könyvre! Eltérő véleményeket olvastam róla, nagyon megosztotta az olvasókat, egyértelmű lett, hogy ezt nekem is el kell olvasni és meghozni a saját döntésemet. A magyar kortárs irodalom nekem veszélyes terület: van, hogy imádom, van, hogy belebukom... meg persze olyan is ami hidegen hagy. Bartis Attila eddig kimaradt az olvasmányaimból, pedig A kéklő pára című könyvével néha össze-össze találkoztam a könyvesboltok polcain, de addig sohasem jutottam el, hogy meg is vegyem. A nyugalom volt az a regény amiről biztosan tudtam, hogy kell nekem, mindig vonzott amikor csak ránéztem... aztán lassan beadtam a derekam és boldogan nyitottam ki a dobozt amiben megérkezett hozzám.
Az első 10 oldal után már értettem, hogy miért olvastam azt amit... te jó ég! Ez tényleg az a könyv amitől az embernek elakad még a lélegzete is. Annyira furcsa, annyira más, annyira idegesítő és annyira szép, hogy az már fáj. Minden benne van és semmi sincsen. Képtelenség szóval összefoglalni a lényeget: ez pontosan az a történet amit nem érteni... érezni kell. Váltakoztak bennem a benyomások mikor olvastam: volt, hogy 20 oldalon keresztül faltam a sorokat és képtelen lettem volna letenni a kezemből. Aztán jött a váltás, és azt hittem a főszereplővel együtt én is megbolondulok ha ez így megy tovább és muszáj volt letenni. Kb 2 percre, mert tovább nem bírtam. Tudom kellett, hogy a következő oldalon mi fog történni... Nyugalom? Egy fenét!
" Aki az üveg mögött van, valami furcsa zavart érez, de mélységesen megérti, hogy a másik szemében gyűlöletté korcsosul a rémület. Ez a megértés talán nem is áll messze a megbocsátástól. Az viszont, hogy e pillanatban ők szembenéznek-e egymással, az tulajdonképpen megválaszolhatatlan. Bentről nézvést is csak talán, de kintről nézvést még bonyolultabb. Most pedig képzeljük el, hogy mi magunk állunk a füstüveg mindkét oldalán. Nyugodtan elképzelhetjük, ez sokkal kevésbé bonyolult, de a szembenézés kérdése ettől sajnos, még nem sokat változik. Nos, leginkább ilyesféle dolog az írás. Gyónni és feloldozni kizárólag apácarácson keresztül lehet. "
Most ez alapján ki gondolná, hogy nem egy szokásos és szinte átlagos regényt tart a kezében? Pedig az biztos, hogy erre a könyvre mindent lehet mondani, kivéve azt, hogy átlagos. Miközben olvastam az az érzés kísért végig mintha egy lázálomban vergődnék, pillanatok és apró képek villanását látnám a múltból. Egyszerre nyomasztó és bámulatos. Visszaugrások az időben, apró kitekintések majd újra ott állunk a kiindulópontnál. Elindulunk de nem érkezünk sehova, közben mégis látunk egy fél életet. Ez lehetséges? Véleményem szerint A nyugalom-ban minden lehetséges. Annyi különböző érzést hoz felszínre ez a regény, hogy felsorolni sem lehet... úgy tűnik én megtaláltam az ez évi legfurcsább könyvemet.
Mikor becsuktam úgy éreztem én többet ez le nem veszem a polcról, kivéve ha azt akarom, hogy elmenjem az eszem... most, hogy írok róla úgy érzem újra elő kell vennem. Kettős érzés. Most akkor mi van? Ez a nyugalom? Vagy elvonási tünet? Elvonási tünet egy olyan történettől amitől úgy éreztem megőrülök... miközben imádtam is? Ennyire döntésképtelennek könyvvel kapcsolatban még sohasem éreztem magam. Kell nekem és nem kell nekem. Akarom és elutasítom. Imádom és gyűlölöm egyszerre. Lehet egyáltalán ilyen érzésem egy regénnyel kapcsolatban? Már bánom, hogy megvettem... imádom, hogy elolvastam!
Értékelés: 5/5
Anya és fia él együtt egy pesti lakásban. Az anya egykor ünnepelt, imádói által bálványozott, irigyeiáltal megvetett és gyűlölt színésznő volt. Szenvedélyes, érzéki nő, aki mindig is úgy gondolta: szükség esetén szinte bármit megbocsát magának az ember. Tizenöt éve a lábát sem teszi kis a lakásból. Szorong, retteg, gyűjtögeti disszidált lánya leveleit és árgus szemmel figyeli íróvá lett fia minden mozdulatát. És miközben odakint szép lassan összeroskad egy politikai rendszer, egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a fiú immár sose fog szabadulni e gyűlölet és szenvedély szőtte hálóból. Még akkor sem, amikor az egy éjszakás, satnya kis kalandok után egy nap a Szabadság-hídon találkozik Fehér Eszterrel.
Ui.: Fel sem tűnt olvasás közben, hogy nem tudom a főszereplő nevét... csak az utolsó oldalak valamelyikén szembesültem vele... mikor kiderül.
Kiadó: Magvető Kiadó, 2001
325 oldal, 2690 Ft
0 Megjegyzések