ANDRÉ ACIMAN: TALÁLJ RÁM!

"Talán senki se állítaná szívesen, hogy egyszerre két életet él, mégis annyi, de annyi, egymás alá-fölé vagy egymás mellé zsúfolt élete van mindnyájunknak. Bizonyos életek még várnak a sorukra, mert egyelőre nem élték meg őket, mások idő előtt elhalnak, megint mások pedig arra várnak, hogy újraéljék őket, mert egyelőre nem teljesedhettek ki. Tulajdonképpen fogalmunk sincs, hogyan kellene vélekednünk az időről, főleg mert az idő teljesen másképp vélekedik önmagáról, mint mi őróla, és mert a legkevésbé sem érdekli a véleményünk, no meg azért, mert az idő csupán ingatag, megbízhatatlan metafora, amivel az életet próbáljuk megragadni. Mert végeredményben az idő nem árthat nekünk, ahogyan mi sem az időnek. Talán maga az élet az, ami árt."

Nem, nem akarom ismételni magam, hogy mekkora Aciman-rajongó lettem az elmúlt talán két év alatt, ahogyan azt sem, hogy bár a 'Szólíts a neveden' hódította meg az olvasókat világszerte, nekem mégis a megosztó 'Nyolc fehér éjszaka' lett az a regény, amiről tényleg úgy gondolom; igen, ez az ami nekem szól az első oldaltól az utolsóig. Nem volt kérdés, hogy a 'Szólíts a neveden' kell, jön haza velem amint megszerezhető a magyar fordítása. Itt szeretném megjegyezni, hogy igaz az is, megfordult a fejemben, hogy nem érdekel az időponthalasztás (ugye a Margó Irodalmi Fesztiválra volt időzítve a 'Találj rám!' megjelenése, de végül a kiadó a szerzői jogok miatt elcsúsztatta Október végére) és megveszem az angol kiadást - de, és itt jön egy de, Szigethy-Mallász Rita egyszerűen zsenilás munkát végzett korábban is, és nem akartam megfosztani magam attól az élménytől amit az első rész is adott. Hát itt a vége, hétvégén megtörtént, aminek meg kellett történnie: és ez megint egy napos olvasmány volt, nem bírtam letenni. Persze, nyilván dolgozott bennem az elfogultság, a kíváncsiság meg az újdonság varázsa is; na meg az a leküzdhetetlen mohóság, hogy végre megtudjam Aciman milyen befejezést szánt a főszereplőknek. Én már tudom, de nem fogom elmondani, nyugi, spoiler mentes bejegyezés jön legjobb tudásom szerint. Ami nem volt titok előtt - és a legtöbb rajongó előtt sem az a korábbi cikkek alapján - hogy a szerző nem ott veszi fel a fonalat Elio vagy Oliver életében ahol korábban elengedte. Sőt. A regény teljes struktúrája más... más, valahogyan... az egész. Nézzük.

Az első fejezet meglepő módon Elio apjával indul, aki éppen vonattal robog Róma felé, hogy találkozzon a fiával. Tegye fel a kezét aki azt mondaná, hogy a 'Szólíts a neveden'-ből olyan jól megismerte Samuelt - nem látom a kezeket! Esküszöm a filmben jobban kibontották a karakterét, bár az tény, hogy az első rész végén közte és Elio között lezajlott beszélgetés... hát az, hm, talán a világirodalom egyik legszebb apa-fia párbeszéde. Aciman most mégis vele kezdi a történetet és nem is akárhogyan; az idősödő apafigura megismer ezen az úton egy nála sokkal fiatalabb nőt (a lánya lehetne) aki a firenzei állomáson dübörög be az életébe csomagostul, kutyástul - ahogyan azt kell. Még Rómába érnek - jobb szó híján - megismerik egymást és a vonatról már együtt szállnak le: elválaszthatatlanok. Ez a rész; tetszett. Szerettem megismerni Elio apját, mégis a leginkább az a közös pár napjuk Rómában fogott meg igazán. Nem a karakterek, nem cselekmény; az egész hangulata és a helyszín. Például, hogy megtudjuk, ilyen alkalmakkor Samuel és Elio már-már tradicionálisan rója együtt Róma utcáit, amit ők "zarándoklatnak" kereszteltek el: visszalátogatnak közösen olyan sorsfordító helyszínekre, ahol emlékeznek... együtt vagy külön-külön; régi szerelmekre, boldog pillanatokra. Amit mindemellett nem tudtam befogadni: Miranda karaktere - még most is mikor ezt írom azon jár az agyam, hogy mi hiányzott belőle, vagy talán pont, hogy mi volt benne túl sok: de nem volt hús-vér, hiteles szereplője ennek a regénynek, amit pedig pont egy Aciman-történetnél várhatnánk el. Sami fejezete összességében a hangulat és Róma miatt volt maradandó... az Ő szála mégis nekem mesebeli, irreális maradt.

Aztán persze jön Elio. Sami fejezete már előreutal rá, hogy Elio Olaszországot elhagyva költözni fog Párizsba: itt csöppenünk be az életébe. A zenei karrierje még mindig megvan, tanárként is dolgozik, aztán azon a bizonyos estén, egy templomi koncerten végre megismerkedik valakivel: történetesen ismét egy férfival, aki ráadásul majd' dupla annyi idős is. ennek ellenére a történetük szép és kicsit talán melankólikus is ... itt már visszaköszön valami a 'Szólíts a neveden'-ből; milyen is amikor két idegen próbálja megismerni vagy inkább kiismerni egymást, feltérképezni a mozdulatokat, hangsúlyt, egy-egy elejtett célzást; azaz belelátni a másik fejébe, óvatosan, sérülésmentesen. Elio története ebből a szempontból sokkal hitelesebb és finomabb mint az első rész: Párizs, a közös találkozások, az első fellángolás, amikor nem akarunk (vagy épp nem merünk) elválni a másiktól, mert mi van, ha akkor megváltozik vele, máshogy látjuk a dolgokat, esetleg meggondoljuk magunkat és szökni akarunk ebből az új helyzetből. Elio-t jó volt újra viszontlátni; felnőttként is. A vidékre tett látogatások, a francia ódon kúriában töltött hétvégék, a titokzatos kotta utáni nyomozás... ezek mind-mind igazi "aciman-hangulatképek", őszintén szerettem az egészet. és itt jövünk majd rá, hogy voltképpen az szerző ezt a 3 (+1) fejezetet egy zenei motívumra húzta fel: ez pedig gyönyörű. Végül pedig jön majd Oliver fejezete... erről csak annyit szeretnék mondani, hogy igen, végre a 'Szólíts a neveden' után, amiben kizárólag Elio belső világára összpontosítottunk kapunk végre egy kis Oliver-monológot is. Ez nekem eddig hiányzott, de kárpótolt érte Aciman.

Szerettem? Igen. Jó volt viszontlátni őket? Persze. Kellett, hogy ezt megírja? Nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt megítéljem: részben azt gondolom igen, másrészt így elvette tőlünk az első részben nyitva hagyott lehetőségek továbbgondolását. Erre a befejezésre számítottam? Talán... befejezésként igen. A való életben? Biztosan nem. De jó lenne hinni benne, hogy így is lehet. Aciman megmutatta, hogy van még szépség, szerelem a világban... hogy talán tényleg minden eleve el van rendelve és a végén úgyis minden úgy alakul ahogy annak lennie kell: előbb vagy utóbb, de megtörténik. Mert ezek szerint mindenkinek van egy dallama, egy kottája... és nem mindenkinek, de lehet, hogy sokunknak bizony hosszú - vagy hosszabb idő telik, hogy rájöjjön: az idő nem mindig dolgozik ellenünk és lehet, hogy amiről azt hisszük, ez már a levezetés: még csak egy kadencia.

Értékelés: 5/ 4,5

A világszerte nagy népszerűségnek örvendő Szólíts a neveden szerzője visszatér csodásan összetett lelkű szereplőihez, hogy évtizedekkel első találkozásuk után tovább kutassa, vajon hány különféle alakban is jelenhet meg a szerelem. Egyetlen közelmúltbeli regény sem beszélt olyan megrendítően a szerelem természetéről, mint André Aciman lenyűgöző könyve, a Szólíts a neveden. Legelső, 2007-es megjelenésekor Stacey D'Erasmo, a New York Times kritikusa „szerelmes levélnek, vallomásnak, különlegesen gyönyörű könyvnek” nevezte. Mintegy háromnegyedmillió eladott példány után pedig megszületett a később Oscar-díjjal is jutalmazott filmváltozat, amelyben Timothée Chalamet játszotta a kamasz Eliót, Armie Hammer pedig Olivert, a fiatal doktoranduszt, akivel egymásba szeretnek. A Megtalállak-ban először Samuellel, Elio édesapjával találkozunk: épp látogatóba utazik Firenzéből Rómába a fiához, aki időközben sikeres zongoraművész lett. Egy fiatal nővel való véletlenszerű találkozása a vonaton fenekestül felforgatja az idős Sami terveit, örökre megváltoztatva életének hátralévő részét. Nem sokkal ezután Elio Párizsba költözik, ahol ő maga is találkozik valakivel, Oliver pedig, aki időközben családos ember és főiskolai tanár lett Amerikában, hirtelen azon kapja magát, hogy szeretne visszalátogatni Európába. Aciman érzékeny szerző, egyetlen rejtett rezdülés, az érzelmek egyetlen árnyalatnyi változása sem kerülheti el a figyelmét, hiszen ezekből áll össze a szenvedély. A Megtalállak visszatér az egyik legnagyszerűbb kortárs szerelmi regény világába, tovább feszegetve a kérdést, elmúlhat e valaha az igazi szerelem?