PAULINE HARMANGE: SZÉTTÖRT HELYEKEN

Vannak könyvek, amelyek nem egy történetet akarnak „elmesélni”, hanem inkább egy állapotot mutatnak meg. Pauline Harmange 'Széttört helyeken' című regénye is ilyen: kevésbé a cselekmény viszi előre, inkább az a belső folyamat, ahogyan a főszereplő saját magával és a múltjával próbál szembenézni.

A történet középpontjában egy fiatal nő áll, Anais, aki egyfajta töréspont után próbálja újrarendezni az életét. Nem egyetlen konkrét eseményről van szó, inkább több apró, egymásra rakódó tapasztalatról, amelyek lassan megbontják azt a képet, amit addig önmagáról és a világról alkotott. A regény nem dramatizálja túl ezeket a pillanatokat: inkább csendesen, visszafogottan mutatja meg, hogyan keletkeznek ezek a „repedések”: szakítás, költözés, munkahelyi elbocsátás... A cselekmény részben a jelenben, részben visszaemlékezésekben bontakozik ki. Apró jelenetekből áll össze, amelyek között nincs mindig éles határ: egy emlék, egy gondolat, egy hétköznapi helyzet könnyedén átcsúszik a másikba. Ezekből a töredékekből rajzolódik ki, mi vezetett oda, hogy Anais úgy érzi, elveszítette a biztos pontjait.

Ahogy haladunk előre, egyre jobban látszik, hogy nem egy konkrét „megoldandó probléma” van a középpontban, hanem egy általánosabb kérdés: hogyan lehet továbbmenni akkor, amikor valami bennünk eltört. A könyv nem kínál gyors feloldást, sőt, sokáig inkább a bizonytalanságot tartja fenn. Közben fontos szerepet kapnak a kapcsolatok is. Barátok, szerelmek, családi viszonyok – mind olyan háttérként jelennek meg, amelyek egyszerre adhatnak kapaszkodót és okozhatnak újabb feszültséget. A főszereplő gyakran éppen ezekben nem találja a helyét, és ez tovább erősíti az elidegenedés érzését. Ami igazán erőssé teszi a karaktert, az a belső figyelem. Folyamatosan reflektál arra, amit érez, még akkor is, ha nem mindig érti. Néha úgy tűnik, mintha kívülről nézné saját magát: figyeli a reakcióit, a döntéseit, és azt, hogy miért nem érzi azt, amit „kellene”. A kapcsolatai is ezt a törékenységet tükrözik. Van bennük vágy a közelségre, de közben ott a félelem és a távolság is. Nem tud teljesen megérkezni ezekbe a helyzetekbe, és ez tovább erősíti azt az érzést, hogy valami benne nincs a helyén.

Harmange stílusa nagyon visszafogott és érzékeny. Nincsenek nagy drámai csúcspontok, inkább finom megfigyelésekből építkezik. Sokszor egy-egy rövid jelenet vagy gondolat többet mond, mint egy hosszú leírás. Ez a töredezettség jól illeszkedik a történethez is: mintha a forma is ugyanazt a törékenységet tükrözné, amiről a könyv szól. A 'Széttört helyeken' így végül nem annyira egy történet, amit „követni” kell, hanem inkább egy belső utazás, amelyben az olvasó is időt kap arra, hogy elidőzzön ezeknél a töréspontoknál. Nem könnyű könyv, de nem is nyomasztó a szó klasszikus értelmében – inkább csendesen, lassan hat. Ez a regény számomra arról szólt, hogy a törések nem feltétlenül végpontok. Inkább olyan helyek, ahol valami új kezdődhet – még akkor is, ha ezt akkor még nem látjuk tisztán. Ez az a könyv, ami nem sodor magával, hanem lelassít – és közben hagy egy kicsit jobban odafigyelni arra, ami bennünk történik.

✔ Finom, belső folyamatokra építő történet egy élethelyzeti törésről

✔ Töredezett, mégis nagyon egységes szerkezet

✔ Visszafogott, érzékeny stílus, ami inkább hangulatot teremt, mint cselekményt

Eredeti cím: Aux endroits brisés
Fordította: Tótfalusi Ágnes
XXI. Század, Budapest, 2024