BEATRIZ SERRANO: ELÉGEDETLENSÉG

Vannak könyvek, amelyek már a címükkel is pontosan megneveznek valamit, amit sokan éreznek, de nehezen fogalmaznak meg. Az 'Elégedetlenség' is ilyen: egy életérzésről szól, amely különösen ismerős a mai, túlhajszolt, bizonytalan világban.

A történet középpontjában egy fiatal nő áll, aki látszólag mindent „rendben csinál”. Dolgozik, próbál megfelelni a munkahelyi elvárásoknak, jelen van a társas életben, és kifelé nézve akár sikeresnek is tűnhet. Belül azonban folyamatosan ott van egy feszültség, egy nehezen megfogható hiányérzet, ami miatt semmi nem tűnik igazán elégnek. A regény legerősebb része éppen ez a kettősség. A főszereplő élete első ránézésre teljesen hétköznapi: irodai munka, meetingek, e-mailek, kisebb-nagyobb sikerek és kudarcok. Mégis minden jelenetből átszivárog az a fajta kiüresedés, amely egy idő után már nemcsak a munkához, hanem az egész élethez való viszonyát meghatározza. A cselekmény nem egyetlen nagy történetet követ, hanem inkább epizódok sorozata. Napi rutinok, munkahelyi helyzetek, társas interakciók, belső monológok váltják egymást. Ezekből a látszólag apró pillanatokból áll össze az a kép, amely megmutatja, hogyan alakul ki ez az általános elégedetlenség.

A munkakörnyezet különösen hangsúlyos. A regény nagyon pontosan ragadja meg azt az érzést, amikor valaki folyamatosan teljesít, mégsem érzi értelmesnek vagy kielégítőnek azt, amit csinál. A főszereplő sokszor próbál kapaszkodót találni – egy új projektben, egy új lehetőségben, egy elismerésben –, de ezek az érzések sosem tartanak sokáig. A kapcsolatok sem adnak valódi megnyugvást. Barátok, kollégák, esetleges párkapcsolatok jelennek meg, de egyik sem válik igazán mély vagy stabil kapcsolódássá. Inkább mindegyik egy újabb tükör, amelyben a főszereplő saját bizonytalanságát látja vissza. Ami igazán érdekessé teszi a könyvet, az az önreflexió. A narrátor pontosan érzékeli, hogy amit megél, nem egyedi – és talán pont ettől válik még nyomasztóbbá. Tudja, hogy mások is hasonlóan éreznek, mégsem találja a módját, hogyan lehetne ebből kilépni.

Beatriz Serrano stílusa közvetlen, helyenként ironikus, és nagyon mai. Finoman, de élesen fogalmaz meg dolgokat a munkáról, a kiégésről és az identitásról. Gyakran van benne egyfajta fekete humor, ami segít elviselni azt, amit a könyv mond – mert sokszor kellemetlenül ismerős. Az 'Elégedetlenség' nem kínál gyors megoldást. Nem mondja meg, hogyan kellene „boldogabbnak lenni”, és nem vezet el egy egyértelmű feloldáshoz sem. Inkább megmutat egy állapotot, és hagyja, hogy az olvasó felismerje benne önmagát – vagy legalábbis annak egy részét. Ez a regény így végül nem csak egy történet, hanem egy tükör. Egy olyan, amelybe nem mindig esik jól belenézni, de nehéz elfordulni tőle. Ez az a könyv, ami olvasás közben sokszor kicsit kellemetlenül ismerős lesz – és talán pont ezért működik ennyire jól.