DELPHINE DE VIGAN: NO ÉS ÉN

"Órák után Lucas meghívott egy kólára a Bar Bottéba, mivel úgy látta, szomorú vagyok. Elmesélte a sulis pletykákat (mindenről tud, mivel mindenkit ismer), megpróbálta kiszedni belőlem, mi bajom, de nem voltam képes beszélni, minden össze volt kavarodva a fejemben, s nem tudtam, hol kezdjem. - Tudod Csipet, mindenkinek megvannak a maga titkai. És egyik másiknak a mélyben kell maradnia, ott, ahová rejtettük. Én megmondhatom neked az én titkomat: amikor nagy leszel, elviszlek majd valahova ahol olyan szép a zene, hogy az emberek az utcán táncolnak."

Már régebben olvastam ezt a rövidke kis regényt, de valamiért folyamatosan halogattam, hogy írjak róla. Nehéz eldönteni és meghatározni, hogy milyen is pontosan: kicsit mesés, kicsit lányos, sokszor komoly és nagyon francia. Talán röviden így lehetne összefoglalni... de persze ennél azért sokkal több. Amit imádtam benne az első perctől fogva, hogy a helyszíne Párizs. Oda és vissza rajongok a francia fővárosért, engem már ezzel a húzással megvett kilóra. Külön örömöt okozott, hogy az itt-ott elejtett francia szavakkal és mondatokkal könnyen megküzdöttem, sikerélményként könyveltem el, hogy még mindig megy a francia... már az olvasásban, a kommunikációról most nem szeretnék nyilatkozni!:) Szóval Párizs nyerő húzás, már ez az egyetlen dolog teljesen el tudott varázsolni... a de voltak részek amikkel apró problémáim: legfőképpen a karakterekkel.

A főszereplő a 13 éves Lou, aki egyszem gyerek, de szüleivel sajnálatos módon siralmas a kapcsolata (na jó, konkrétan az édesanyjával), túl okos, kinézik a suliból és nincs barátja, kivéve talán Lucast, aki viszont már idősebb az osztálytársainál mert állandóan megbukik. Aztán egy nap Lou találkozik No-val, a 18 éves, hajléktalan és vadóc lánnyal. A fejébe veszi, hogy segíteni fog neki. De hogy tudsz úgy segítséget nyújtani, ha az adott személy ezt nem akarja? Lou azonban kitartó, és mivel No pénzt nem fogad el tőle, újra és újra találkoznak egy kávézóban. Lou nehez tud kiigazodni a lány hangulatváltozásain, de lassan-lassan megismeri, és végül No a bizalmába fogadja. Elhatározza, hogy visszahozza a társadalom pereméről és szülei beleegyezésével a lányt magukhoz költözteti, sőt, állást is szerez neki... egy ideig. Lou egyedül Lucast avatja még be a titkába, ketten próbálják meg megtalálni a megoldást... a kérdés, hogy vajon két tizenéves képes-e erre?

A karakterekkel akadtak problémáim. Sajnos Lou hiába volt kedves, segítőkész és csodálatra méltó, valami nekem mégis hiányzott bele. Valami plusz amit nem nem tudok megfogalmazni, de végig éreztem. Lucasból szerettem volna többet, sajnos valamiért jobban a háttérben maradt, mint kellett volna. No pedig a legnehezebb eset. Tényleg utálom kimondani, de egyszerűen nem tudtam szeretni... hogy miért? Fogalmam sincs, de nem ment, pedig próbáltam. Tényleg! Ettől függetlenül a regény mondanivalója komoly és számunkra aktuális kérdéseket vet fel: Lehet egy 13 éves érettebb gondolkodású mint egy felnőtt? Lehet valakinek segítséget adni akit alig ismerünk? És ha igen, hogyan? Vissza lehet találni arra az útra, amiről már régen letértünk? Mikor van már túl késő a változáshoz? és így tovább... és mindezt egy kislány, de egy hihetetlen szívvel és zseniális aggyal megáldott kislány teszi fel nekünk, illetve keresi rá a választ velünk együtt. Ezek után eltekintettem attól, hogy a szereplőkkel nem tudtam megtalálni azt a bizonyos közös vonalat... mert maga a regény egyszerűen gyönyörű!

Értékelés: 5/4.5

Szembeszállhat-e három tizenéves a világgal, a társadalmi realitásokkal? Vagy minden próbálkozás hiábavaló, úgyis mindig a könyörtelen valóságé az utolsó szó? Delphine de Vigan ezért a könyvéért számos elismerésben részesült, sőt a legrangosabb francia irodalmi kitüntetésre, a Goncourt-díjra is jelölték. Kesernyés hangvételű, mégis szívmelengető regényét húsz országban adták ki, és mozifilm is készült belőle. Egy érzékenyen megírt, mély, igaz történet a barátságról és egy a sors ellenében végzett nagyszabású kísérletről.