JOSHUA FIELDS MILLBURN - RYAN NICODEMUS: MINIMALISTÁK, MINDEN, AMI IGAZÁN FONTOS

"Kicsit olyan vagyok, mint a régi idők rabjai, akiket arra kényszerítettek, hogy az udvar egyik oldaláról a másikra cipeljék át a köveket, majd mikor végeztek, vigyék vissza az egészet arra az oldalra, ahonnan előtte elcipelték. A lom folyamatosan ott van, egyik helyről a másikra vándorol, magához köt, de nem jó értelemben. Szóval talán tényleg az a megoldás, ha kidobom a holmijaimat; talán a minimalizmus a válasz, amit keresek."

A 21. század Waldenjéhez hasonló, szeretném mondani erről a könyvről. Már témájában. Ha ma lehetőségem lenne egy asztalhoz és ülni és elbeszélgetni Henry David Thoreauval, valószínűleg valami ilyesmi beszélgetés folyhatna le közöttünk, nyilvánvalóan az én hallgatok és ő beszél felállásban. De lássunk egy kis összefoglalót röviden a két íróról: Két barát. Két régi barát a húszas éveinek a végén. Két barát akik voltaképpen az amerikai álmot (is) él(het)ik, hiszen fiatalok, munkájukban sikeresek, anyagilag semmi gondjuk... mondjuk, hogy már elérték azt, amit gimnáziumban olyan eltökélten az emberbe sulykolnak: tanulj, menj egyetemre, építs karriert, keress sok pénzt, alapíts családot... és akkor mindened meglesz. De mi van akkor, ha mindez megvan, mégsem mondhatod ki azt nyugodt szívvel: igen, én boldog vagy a jelenlegi életemmel. Ez a két fiatal srác is ezzel a nem várt "problémával" szembesül. A mesélőnk maga Joshua Fields Millburn, aki dönti magából a gondolatokat, őszintén útjára bocsátja a kérdéseit, felvetéseit, a mindennapjait... és ezeket a személyes bejegyzéseket kommentálja - csak úgy mellékesen, néha csak egyetlen mondattal - barátja, illetve a másik író, Ryan Nicodemus. Elmondják és felvállalják, hogy habár külső szemmel akár irigylésre méltónak tűnhet az életük, valami mégis hiányzik. Elégedettek. Csak nem boldogok. Ezért félretéve a mindennapi élet megszokott és szürke mókuskerekét, elhatározzák, hogy megpróbálnak több időt szánni arra, amit jobb híján nevezzünk: szenvedélynek... Közösen indítottak egy blogot még 2010-ben, ahol is megosztották a nagyvilággal benyomásaikat, tapasztalatikat azzal kapcsolatban, amit ma már Minimalizmusnak nevezünk. Egy voltaképpen egy önként vállalt életforma, de lássuk, hogy miből és hogyan is áll egy minimalista ember életvitele. Millburn a könyv elején megemlít néhány olyan amerikai bloggert, aki hatással volt rá: egy világot látott srácot, egy családos férfit, egy fiatal nőt... akik különböző helyeken, különböző életszínvonalon élnek, mégis összeköti őket egy dolog: a minimalista életstílus választott formája. De, hogy pontosan mit takar ez? Én például felvállalom, hogy a könyv olvasása előtt, még csak hírből sem hallottam, hogy ilyesmi éppen kibontakozóban volna szerte a nagyvilágban. Nem jelent ez egy puritán életformát vagy bármiféle nélkülözést, csupán csak annyit, hogy a mostani, megalomániás, anyagias mindennapjainkban elfelejtjük, hogy mi is az, ami igazán fontos, és az életünket agyonzsúfoljuk olyan felesleges, különböző hiányainkat pótló tárgyakkal, amikre úgy egyébként semmiféle szükségünk és igényünk sem lenne. és valóban: gondoljunk csak bele. Ha csak pusztán most körbenézünk az otthonunkban... hány olyan felesleges tárgy vesz körül bennünket, amiknek a hiánya úgy egyébként semmiféle befolyással sem lenne az életünkre, ennek ellenére, mégis ragaszkodunk hozzájuk: gyűjtünk, pénzt teszünk félre, majd pedig szórunk el olyan dolgokra, amik alapjáraton nem is hiányoznának ha nem lennének, mégis, a mai társadalmi normák azt hitették el velünk, hogy ha ez és ez a tárgy neked nincs meg neked, valamit rosszul csinálsz. Vegyél még ilyet és olyat, és boldogabb lesz az életed. Millburn is erre hívja fel a figyelmünket. őszintén mesél arról, hogy bár megvolt a megfelelő anyagi háttér, a társadalmilag igencsak elismerendő munka, kertes ház, kocsi, feleség... mégsem volt teljes az élete.

Aztán a válás után mivel próbálta kitölteni az űrt? Az új lakásba új bútort vásárolt, az új bútor mellé, új szőnyeget, új, és új, és új feleslegesnél feleslegesebb semmiségeket, amikről elhitte, hogy ha ezek megvannak: akkor valamit bizonyított. De kinek? Nos egy ilyen üres délután, az internetet böngészve akadt rá egy fiatal srác blogjára, aki alig néhány cuccal, egy hátizsákban elférő miniélettel járta a nagyvilágot... és láthatóan boldog volt a mások által felértékelt lakás/autó/fix munka/család kombó nélkül is. Nos, itt kezd el mesélni nekünk úgy igazán saját magáról Millburn. Őszintén vállalja, hogy körbenézzen az otthonában, boncolgassa az addigi életét: mit ért el... mit ért el mások szemében... és ami mégis talán a legfontosabb: mennyire tette ez őt magát boldoggá? Van ennek egyébként befejezése? Hiszen mindig van egy "nagyobb" eszme amiért napról napra küzdünk: jobb állás, nagyobb ház, nagyobb kocsi... és ha megvan, ha elérjük, már értékét is vesztette, hiszen mindig lesz egy újabb és újabb, egy, az addig már elértnél is nagyobb "álom", amit akaratlanul is kergetünk ebben a végtelen spirálban... kivéve ha megpróbálunk kitörni a társadalom szabta szűkös keretek közül és megpróbáljuk másképp. A minimalista életforma is egy ilyen kiskapu. Ez nem egy szabályok által behatárolt életstílus. Inkább egy kaland... hiszen ha elengedünk olyan felesleges, nyomasztó elvárásokat a mindennapjainkból, amelyek egyébként láthatatlanul is körbefonnak bennünket, hirtelen sokkal több időnk és lehetőségünk marad olyan dolgokra, amikre addig nem is gondoltunk volna. És ez teljesen személyre szabott: lehet ez egy világjáró fiatal srác minimalizmusa, akinek az jelenti az őszinte szabadságot, hogy kötöttségek nélkül, az életét alig hónapokra előre látva járja hátizsákostól a nagyvilágot, vagy éppen egy sztenderd amerikai családapa is, aki feleséggel és gyerekkel, idősebb korban vállalja és kezd bele a minimalista életforma megismerésébe. Mi lehetne a vesztenivaló? Még én sem tudom, így a könyv olvasása után. Nagyon sok izgalmas és érdekes felvetéssel, életfelfogással találkoztam ebben a rövid memoirban (ahogy a srácok nevezték), amiknek többsége igenis szimpatikus volt. Mégis, olvasás közben az volt az érzésem, hogy ha most valaki arra várna: gyerünk tedd meg, mondj le végre azokról a dolgokról, amik alapvetően tényleg nem változtatnak a mindennapi életemen... nagyon nehéz lenne. Mennyire anyagiasak és sokszor felszínesek tudunk lenni. Nagyon sok blog foglalkozik azóta is a minimalista életforma bemutatásával, népszerűsítésével... érdemes körbenézni, hogy milyen tapasztalatok születtek. Izgalmas és tanulságos kirándulás lesz. Semmi sem kötelező, csak legyél nyitott. Ismerkedj.

Értékelés: 5/4

Létezik olyan siker, ami nem fejezhető ki pénzben. Boldogságnak hívják. Joshua Fields Millburn huszonéves, öltönyben, nyakkendőben járó feltörekvő vállalati reménység volt, aki úgy gondolta, mindene megvan, amire valaha vágyott. De egyszer csak rájött, hogy nem ez az, ami igazán fontos számára. Miközben arra törekedett, hogy a kötelező fogyasztásnál, az anyagi javak halmozásánál és a nem működő Amerikai Álom modelljénél valami értelmesebbet találjon, megszabadult a legtöbb vagyontárgyától, visszafizette bénító adósságait, és otthagyta a jól fizető állását, karrierjét azért, hogy rátaláljon arra a munkára, amit szenvedéllyel csinálhat, s arra a társra, aki igazi társa lehet mindebben.