KATE CHOPIN: ÉBREDÉS

" Csak a jelen számított egyedül, csak ezt birtokolhatta, még ha kínozta is a lelkébe maró felismeréssel, hogy elvesztette, amit magáénak mondhatott, kicsúszott a keze közül valami, amire szenvedéllyel felizzó újonnan felébredt lényének égető szüksége lett volna. "

Már régebben, szinte a megjelenése után közvetlenül megvettem, és el is olvastam ezt a regényt, valamiért mégis halogattam, hogy írjak róla. Nem tudom miért, ezt most kivételesen nem fogom tudni megindokolni, de állandóan tologattam ide-oda, kikerültem, és félretettem. Aztán a július végi kedvcsinálóba - hirtelen felindulásból - belevettem, hogy bizony erről is fogok valamit pötyögni a következő hónapban. Hát itt van. Pedig ma nem is rá készültem fel, más volt tervben... viszont reggel mikor felébredtem, megakadt a gerincén a szemem, és bűntudat fogott el, hogy mellőzöm szegény Chopin-t... már mióta. Amikor megláttam, hogy a Lazi kiadja, hirtelen nem is áll össze a fejembe, hogy erről bizony én már valamit olvastam... mégpedig a 1001 könyves listában. Akkor valamiért nem fogott meg, csak megnéztem a címet, és bár az írónő neve nagyon tetszett már akkor is, továbblapoztam. Aztán megláttam a magyar borítóját, és tudtam, hogy nekem ez mindenképpen kelleni fog. Mivel végigolvastam az egész Jane Austen életművet (bár a legtöbbről még mindig lusta voltam bejegyzést írni - igyekszem pótolni!!) kellett valami hasonló, kicsit romantikus, kicsit kosztümös, kicsit úrihölgyes... hát nem teljesen azt kaptam amire számítottam, de ezt csak magamnak köszönhetem, mert elég felületesen futottam csak át a fülszöveget, oda sem figyeltem a lényegre... arra, hogy a helyszín nem is Anglia, már csak olvasás közben lettem figyelmes, pedig a könyv hátoldalán ott virít, hogy Amerika...

Főszereplőnőnk egy 28 éves, gyönyörű és értelmes nő, ifjú feleség és anya. A regény elején még úgy találkozunk vele, mint egy igazi 19. századi nővel: nincs más dolga mint szépnek lenni, nevelni a gyerekeket, és az idilli és boldog házasság hamis képét megjátszani a férje oldalán... ami azonban egy darabig nem is tűnik valódi hazugságnak, Edna Pontellier maga is elhiszi, hogy boldog élete van, pont olyan amire mindig vágyott, és egy olyan férj, akit megérdemel. Aztán szép lassan, a cselekménnyel párhuzamosan, Edna addig bölcsen csukva tartott szeme elkezd kinyílni, és rácsodálkozni a valódi világra, saját érzéseire és szükségeire, arra, hogy egy nőnek is lehet akarta, véleménye. Lázadni kezd az akkori szabályok és szokások ellen... persze először csak apróságokban, olyan helyzetekben, ami szinte csak saját maga számára hatalmas lépés, a környezete aligha figyel fel rá. Ahogy azonban elkezdni megélni a szabadság adta lehetőségeit, egyre botrányosabb dolgokat is megenged magának: elhanyagolja a "barátokat", nem teszi meg a kötelező látogatások, nem fogadja a házába érkező embereket, ellentmond a férjének, egyedül fogad férfiakat az otthonában... feszegeti a határait, és ez ellen a szánalmasan gyenge kezű férje is tehetetlen, az oldalvonalról szemléli, hogy rúgja fel felesége az addig tökéletesnek hitt életüket, és, hogy fordul ki magából Edna annyira, hogy a végén már azt sem fogja tudni szegény ember kit vett el. Két ember van Edna oldalán, akiket én is megszerettem: A furcsa és magányos zongoraművésznő, és Robert, a fiatal és különc művész, aki halálosan szerelmes Ednába, ezért képes átszeli a fél világot, hogy olyan távol legyen tőle, amennyire csak lehetséges, még mielőtt valami megbocsáthatatlan botrányt okozna a közöttük kialakult kapcsolat. Miután Robert elutazik, Ednának már nincs mibe kapaszkodnia, egyedül félénk barátnőjével tudja csak megosztani a gondolatait és érzéseit.

A történet, a mondanivaló mind-mind nagyon szépen kidolgozott, de én mégis hiányoltam pár apróságot. A 19. századi New Orleans-i világ, ami olyan nyomasztóan hat Edna számára, nekem kicsit kevés teret kap a regényben, sokkal inkább fókuszálunk a szereplőkre, mint az akkori életre. Persze Chopin csepegteti nekünk az információkat, de én azért többet szerettem volna ebből a részből kapni. A másik Robert alakja. Nem tudom, lehet, hogy ezzel csak én vagyok így, de szerintem keveset látunk belőle, és így nem igazán tudom átérezni, hogy Edna miért is lesz ennyire szerelmes... Olvastam, hogy 1899-es első megjelenésekor a könyv hatalmas botrányt okozott. Elhiszem, hogy abban az időben ez megrázta az akkori beszűkült látókörű, nyárspolgári világot, de ma már szerintem nincs ekkora ereje, hiszen mindennapos, hogy egy nőnek legyen saját véleménye, szabad akarta, és akkor válik el, amikor neki kedve tartja, nem fogja kivetni magából a társadalom. Viszont az idő kérdése még most is érdekes. Mi van akkor ha gondolkodásuk nem felel meg az adott kor ideájának, ha valamiért kilógunk a sorból? Ez Edna karakterén át követhető végig, akit bár az elején nem, végül sikerült megkedvelnem, sőt, megértenem azt is, hogy mit miért tesz. Meglepő volt, hogy nem egy szirupos, romantikától fuldokló és csöpögős történetet kaptam, hanem egy rafinált módon megírt komoly regényt, ami olyan témákba gyalogol bele, hogy megértem miért keltett akkora visszhangot a megjelenésekor, bár szerintem ezek a 21. századra már kicsit megkoptak, nem úgy ráznak fel bennünket, mint egy 19. századi olvasót... Ennek ellenére Kate Chopin egy bátor és csavaros eszű nő lehetett, hogy akkor mert ilyet írni... vagy egyáltalán gondolni! Már csak ezért is megérdemli a tiszteletet.

Értékelés: 5/4

Edna Pontellier huszonnyolc éves, kétgyermekes, előkelő nő a 19. század végi Amerikában. Tizenévesen már angol klasszikusokat olvas, és politikai, teológiai kérdésekről vitatkozik. Messzire csapongó lelkét, élénk szellemét, vibráló műveltségét azonban a korabeli nők számára kiszabott társadalmi korlátok miatt örökre el kell temetnie: házasságkötése után meg kell elégednie a kizárólagos feleség- és anyaszereppel. Egy nyár, melyet a New Orleans melletti tengerparton tölt, újra megpendíti lelkében az elfeledett húrokat, ráébred arra, hogy szűkre szabott életénél többre, másra is vágyik. Nem képes, mint a többi nő, „valóságos megtiszteltetésnek érezni, hogy önmagát mint önálló személyt teljesen háttérbe szoríthatja.” A drasztikus fordulatban jelentős szerep jut a társadalmi korlátokat áttörő különc zongoraművésznőnek, és egy Robert Lebrun nevű fiatal férfinak is. A mű, melyet szokás Flaubert Bovaryné című regényéhez is hasonlítani, kendőzetlenül és mély együttérzéssel szól a női szabadságvágyról. A regény fél évszázaddal megelőzve az egzisztencialista feminizmus alapművét, A második nem-et, rávilágít arra, hogy, dacára minden társadalmi konvenciónak, mindenekelőtt egyszeri és megismételhetetlen, önmagunk, egyéniségünk kibontakoztatására teljes joggal vágyó emberi lények vagyunk, és csak azután nők vagy férfiak.