" Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. "
Kapcsolatunk Máraival már kicsit régen (a középiskola irodalmi fakultációján), és döcögősen indult: kaptunk egy 15-16 tételes listát, mindenki választhatott magának egy regényt, amiről majd beszámolót akar tartani... a legtöbb - akkor még - idegen név között ismerősként tűnt fel Márai Sándoré... mintha láttam volna otthon a polcon, talán pont A gyertyák csonkig égnek című kötetet? Mivel túl lusta voltam ahhoz, hogy elmenjek a könyvtárba egy másik könyvért, inkább spórolási, mint érdeklődési szempontból böktem rá a Márai-darabra, ez kell. Hazament, nem volt ott. Kerestem mindenhol, feltúrtam érte az egész lakást, de egyszerűen nem akart előkerülni. Ilyenkor jön a telefonos segítség: a nagyszülők, az én külön bejáratú kis magánkönyvtáram. És igen, ott láthattam, mert bizony megtalálták nekem. Szépen elsétáltam érte, meghallgattam a homályosan visszaidézett emlékeket róla a nagypapámtól, akinek bizony az évek távlatából derengő benyomásai ellentmondtak a tanárom szavainak... a tanárom úgy engedett el: készülj fel, nehéz olvasmányt választottál, lehet, hogy neked kicsit unalmas és vontatott lesz. Ebből is látszik, hogy mennyire nem ismert, sőt, őszintén szólva nem is kedveltük egymást (szerencse, hogy ő csak az emelt szintű irodalomra készített fel, a rendes magyar órákat a legtündéribb tanárnő tartotta, akit valaha ismertem.) De vissza Máraihoz: mondanom sem kell, naná, hogy nagypapámnak volt igaza, egyszerűen beleszerettem a könyvbe, és egyben az író stílusába is, azóta is az egyik legkedvesebb könyvemként tartom számon. Évek óta nem olvastam újra, de most valahogy annyira passzol az őszi hangulatomhoz, hogy muszáj felidéznem miről is szól, mitől olyan fontos nekem... ráadásul szégyellem is magam, hogy eddig még nem írtam róla az oldalon.
Megismerjük az idős tábornokot, Henriket, aki arról értesül, hogy évtizedek óta nem látott barátja visszatér Londonból, és a városba látogat. Kíváncsian várja a vendéget, csodálatos vacsorát rendel, kocsit küld elé... azután pedig megérkezik a grófi birtokra Konrád. A kezdeti sablonos beszélgetés fokozatosan araszol a valódi, eddig fel nem tett, és meg nem válaszolt kérdések felé, hogy végül végezetesen zuhanjunk vissza 40 évet az időben, és felfedjük azokat a szörnyű titkokat, amelyek tönkretették ennek a két - akkor még fiatal és életvidám - férfinak az életét. Konrád és Henrik gyerekkoruk óta elválaszthatatlan barátok voltak, annak ellenére, hogy társadalmi szempontból szakadék volt közöttük: Henrik egy gazdag, arisztokrata család fiaként élte a kiváltságos fiatalok életét, míg Konrád egy hivatalnok apa és egy lengyel anya gyermekeként látta meg a napvilágot... ez mégsem vert soha éket barátságukba. Egy iskolában tanultak, együtt avatták őket tisztté, így minden szabadidejüket is egymás társaságában töltötték, még a karácsonyt is. Később Henrik szerelmes lett és megnősült. A gyönyörű és kifürkészhetetlen Krisztina mindenkit képes volt elbűvölni. Hármasban töltötték az időt, elválaszthatatlanok lettek, Krisztina naplója pedig mindig nyitva állt Henrik előtt, nem voltak titkai... Aztán minden megváltozott. Egy végezetes vadászaton Konrád elárulja legjobb barátját. Azt, hogy hogyan, miért, és ezek után mi történik, én már nem mesélem el: aki olvasta úgyis tudja, aki nem... hát olvassa el, hogy megtudja. Valójában az egész történet (már persze szerintem) Krisztina alakját öleli körbe, mégis róla tudjuk meg talán a legkevesebbet. Nekem ő volt a hatalmas szakadás oka a két férfi barátságában, közben pedig megfoghatatlanul rejtélyes és szinte láthatatlan szereplő... olvasás közben láttam ahogy céltalanul bolyong a grófi birtokon, a komor kastély folyosóin, és amit - bár finoman - megérint, az rögtön darabjaira hullik szét.
És itt van a képzeletbeli háromszög két szára: Henrik és Konrád. Henrik emlékeiből építkezik az egész történet, és így mint egy vád hangzik el Konráddal szemben... közben mégis vannak részek, amik talán próbálják felmenti a régen látott barátot a bűne alól. Henrik monológjában felvillannak a már elmúlt érzések, fájdalmak, árulások, de mivel ez az egész visszaemlékezés nem alakul át párbeszéddé, valahogy nyomasztóan hat az egész, hiszen Konrád nem védekezik, csak csendesen hallgat, beletörődik, hogy Henrik egyedül, csakis a saját szemszögéből idézze fel a megtörtént dolgokat. Van az egészben regényben valami merev szigorúság, ami Henrik karakteréből árad, vele szemben pedig ott ül Konrád, aki nem védekezik, nem menekül, szembenéz a saját tetteinek súlyával... árad belőle egy bizonyos nyugalom, ami miatt - bár ő kellene, hogy a negatív karakter legyen - valahogy mégsem éreztem iránta ellenszenvet. Egy széthullt világ darabkáit próbálják meg összeállítani egyetlen éjszaka alatt, hogy végül megszabaduljanak az évek őt kísértő titkok és kérdések tömegétől. Lehet, hogy többen mondják róla: elcsépelt. Szerintem Márai igenis fontos, ma is aktuális dolgokról beszél, amiket ebbe a gyönyörű történetbe bújtatott... barátság, férfi és nő viszonya, csalás, hazugság, csalódás, büszkeség... Mindezeket pedig olyan stílusban és mondatokban vágja elénk, ami bámulatos. Itt-ott éreztem benne egy kis részlehajlást szereplővel kapcsolatban, volt, hogy pár részt már-már hatásvadásznak éreztem, de ezeket az apróságokat két oldallal később már el is felejtettem, és hagytam, hogy a legrégebbi pontból szépen lassan érjünk vissza a jelenig. Azt, hogy mi a történet kulcspontja, nem volt nehéz előre tudni, ami a leginkább érdekelt, hogy mi lesz mikor véget ér a két barát vacsorája. Meglesz a feloldás? Mindenre fény derül? Lehet ezek után még megbocsátani a másiknak? Mi lesz ha gyertyák végül csonkig égnek?
Értékelés: 5/5
Az 1942-ben megjelent, nagy indulatoktól feszülő, szuggesztív erejű regény – az író stílusművészetének remeke – vakító élességgel világít a barátság, a hűség és az árulás örvényeibe. Két régi barát évtizedek után újra találkozik, s végigbeszélik az éjszakát. A múltra visszatekintve egyikükből vádlott, másikukból vádló lesz: egyikük annak idején elárulta, sőt majdnem megölte barátját, elcsábította a feleségét, örökre tönkretette az életét. Ám a tragédiát valójában nem alkalmi gyengeség okozta: egy világrend széthullása a hagyományos erkölcsi értékek megrendülését is jelenti.
Kiadó: Helikon, 2011
179 oldal, 2890 Ft
0 Megjegyzések