POLONA GLAVAN: ÉJSZAKA EURÓPÁBAN

"Valahol a háttérben még mindig ott lüktetett Berlin. A város, az igazi város. A hely, ahol az emberek képekkel értették meg egymást. Szavakkal. És csenddel. Négyszer járt ott, mindig egyformán otthonos volt. Nézte, ahogy az emberek megszokott mozdulattal tették kezüket a metró korlátaira és ahogy minden új hajnal új költőnemzedéket bocsátott útra, melynek tagjai hunyorogtak, és magukban, az aszfaltnak, az égnek mozgatták az ajkukat. Nem kellett beszélnie. Cigarettával a kezében siklott a lépcsőkön, a járdákon, beszívta a metróállomásokról feljövő szagot, és csodálkozott, milyen egyszerű itt maradni. Berlin. Hunyorgott. Másutt volt, messze volt. Habár körülötte a levegő lüktetett a várakozástól, és azt ígérte, ez nemsokára mozgássá változik, ő még mindig Párizsban volt. Huzatot érzett az ablakban. Valaki kinyitotta az ajtót."

És elindult a vonat, kirobogott Párizsból, maga mögött hagyva a fény városát, a nyüzsgő, európai turistaközpontot, ahol naponta több ezer fotó készül az Eiffel-toronyról, ahol végeláthatatlanul kígyózik a sor a Louvre előtt, ahol vödörszámra tűnnek el a tejeskávék és kosárszámra a friss croissantok... azt a várost, amit állítólag csak imádni vagy gyűlölni lehet. Innen indul öt történet, innen kezdődik egy új utazás hőseink számára. 5 fejezet, 5 pillanatfelvétel: fiatalokról, akik búcsút vesznek a párizsi díszletektől, hogy új kalandokat keressenek: legtöbbjük számára a következő állomás Amszterdam... de vannak, akik kicsit korábban elköszönnek majd az olvasótól. Öt különálló, mégis egymást át-és átszövő rövid történetek ezek, egy hosszú éjszaka során. Mi, olvasók, bekukkantunk a kupékba, ahol főszereplőinkre egy-egy szempillantást vethetünk, hogy aztán a megérkezés túl hamar érkező mozzanatában egyenként elköszönjünk tőlük: de miután az elsők kezét elengedjük, újra visszaröppenünk fullasztó párizsi vonatállomásra, hogy újra, még négyszer megtegyük majd ezt a Franciaországot és Hollandiát összekötő utat, csak éppen mások oldalán. Előre szólok: rövid lesz. Túlságosan rövid. Jönnek és mennek a képek, mint ahogyan utazás közben is túl gyorsan tűnnek el a semmiben a kint ásítozó fények, házak és városok. Szerettem, és egy rövid délután alatt be is fejeztem: de utaztunk, hát nézzük, hogy honnan, hová, kikkel és miért. Búcsúzz a nyári melegtől, az estétől és az éppen aktuális helyedtől: indulnak a szereplők, indul velük a vonat. Az első alkalommal egy norvég szerelmespár oldalán szállunk fel a vonatra: Andrinne és Christian akár idilli párnak is tűnhetne, azonban hamarosan kirobban egy veszekedés, és a lány, pólóját maga mögött hagyva zárkózik be a mosdóba. Ennek pedig nem csupán mi, hanem a velük egy fülkében utazó olasz Gio is szem- és fültanúja lesz... aki azonban gondolatait Azránál hagyta... és előtte fekszik egy elkezdett és félbehagyott útinapló is. Aztán lapozunk egyet és máris Nina mellett találjuk magunkat, aki egy ismeretlen, párizsi fiatal lányt kap rövid időre útitársául.

Nina most már egyedül utazik. Berlin már messze van... de vajon végigrobog-e a teljes vonalon? És ha megteszi, vajon utána továbbutazik oda, ahova igazán húzná a szíve? Kiderül, türelem, végül majd ez is kiderül, bár talán az övé a regény legrövidebb története. Ugrunk, és máris három fiatal amerikai sráccal zötykölődünk: sörös dobozok az asztalon, a zacskókban... egy átmulatott párizsi éjszaka után, fáradtan, mégis elégedetten indulnak tovább Amszterdam irányába... vajon miért is? Mert ott minden olyan szabad... és persze a híres piros lámpás negyed is igazán "cool", ahogyan az számos alkalommal hangzik még majd el a beszélgetések során. Visszaperegnek az események és Nina berlini kalandjai után, most a fiúk mesélnek kicsit a párizsi eseményekről: hostel, lányok, bulik... és megválaszolatlan kérdések. De minek is most már ezeket boncolgatni, ha a következő megálló a várva várt holland főváros. Negyedszer Michel oldalán hagyjuk el a Gare de Nordot, aki nem akar maga mellé útitársat, ám végül egy ausztrál lány, Rebecca mégiscsak mellette köt ki. Ők ketten hallgatnak, emlékeznek, nevetnek... majd elbúcsúznak. Rebecca egyedül járja Európát, és le van nyűgözve a történelemtől, a kultúrától, az emberektől... Michel, aki Belgiumban él, ebből a varázsból semmit sem tapasztal... neki a múltjába nyerünk bepillantást... és abba, hogy vajon miért is tartózkodik éppen ezen a vonaton. Végül elérkezünk az utolsó fejezethez. Egy dublini srác és egy amszterdami lány történetéhez, akik Párizsban találtak egymásra. A lány maradna. A fiú menne. Végül felszállnak a vonatra, ami elindul velük: a lánynak hazafelé, a fiúnak egy újabb ismeretlen országba; de együtt. Ez a sok-sok fiatal szinte mindenben különbözik egymástól, valami azonban mégis összeköti őket: a mozgás, az utazás szenvedélye, az, hogy nyughatatlanok, mert keresnek valamit. Mindegyiküket irigyeltem egy kicsit: azt akinek szerelmi bánata van, azt, akit útközben, álmában kifosztottak, azt, aki azt sem tudja hová tart, és azt is, aki pontosan tudja mi vár rá a végállomáson. Hallottál már az Interrail bérletről?

A fiatalok között egyre nagyobb népszerűségnek örvend: kiváltod meghatározott időre, és az adott időintervallumban keresztül kasul átszelheted szinte egész Európát... vonattal. Nagy zsákokkal, sok cuccal, csórón és hostelekben meghúzva magad... éjszakai vonatokon zötykölődve álmatlanul, alig lopva pár nyugodt órát: de világot és idegen, hasonszőrű fiatalokat látva. A valamit valamiért elvén. Feladod a kényelmet: de nézd, mit kapsz cserébe. Évek óta gondolkodom rajta, hogy meg kellene próbálni. Köszönöm Polona Glavan... kicsit irigyeltem minden szereplődet. Szeretném látni Párizst, szeretnék szabad lenni Amszterdamban, szeretnék Berlinben éjszakázni, szeretném, ha késne velem a vonat Madridban, és szeretném viszontlátni Londont is... és még annyi-annyi más várost. De lenne egy feltételem... remélem, hogy ha egyszer felszállok egy ilyen vonatra, ha indul velem egy hasonló - ha nem ugyanezen - város felé, akkor ilyen emberek lesznek körülöttem: és ott lesz a lány kávét kortyolgatva, a fiú a telefont nyomogatva, a szerelmespár bukdácsolva, az amerikaiak sörözve... és mindenki más, aki még rajta volt a vonaton, csak az ő kupéjukon éppen akkor éjjel, behúzva maradt a függöny.

Értékelés: 5/4.5

„Romantikus történet a fiatalságról és az utazásról.” Polona Glavan így jellemezte debütáló regényét, mely szerkezetében leginkább Jim Jarmusch Éjszaka a Földön című filmjéhez hasonlítható. Csak éppen a taxikat a Párizs és Amszterdam közötti éjszakai vasútjárat kabinjai helyettesítik. Ezeknek az egymáshoz kapcsolt, együtt suhanó, de mégis különálló világoknak a főszereplői interrail jeggyel utazó fiatalok, akik az éjszakában a fiatalság naiv gondtalansága és az egyre inkább közelgő, ám még korántsem időszerű felnőttkor közötti légüres térben lebegnek. Ez a senkiföldje kitűnő alkalom arra, hogy számot vessenek eddigi életük ügyes-bajos dolgaival, hogy kapcsolataik és saját érzéseik komolyságát mérlegre tegyék, s ha úgy ítélik meg, az esetleges vakvágányokról letérve új irányokat vegyenek.