SZABÓ MAGDA: KATALIN UTCA

"Állt mozdulatlanul, nézte múltjai elemeit, arra gondolt, mindennek története van, és az, aki a tárgyak között motoz, nem tud semmit, idegennek nem felelnek a holmik."

Két dolog vett rá erre a könyvre. Az első motiváció, hogy tavaly nem sikerült teljesítenem a Várólistás kihívást, valahol félúton feladtam, és nem küzdöttem tovább. Viszont ez a kihívás újraindult 2012-ben is, én pedig már csak dacból is bevállaltam, be akarom magamnak bizonyítani, hogy akkor is meg tudom csinálni. Hát erre a listára került Szabó Magda Katalin utcája, ami már nagyon-nagyon rég csücsült a kívánságlistámon, de valahogy/valamiért mindig kimaradt, átsiklottam felette. A másik indok a rukkolához kapcsolódik, ugyanis véletlenül ott akadtam rá, gondoltam ha már valaki elpasszolná, én pedig eddig még nem vettem meg, elhappolom. Szerencsére senki nem halászta el az orrom elől, a partnerem kedves volt, és állta a szavát, így pár nappal később már nálam is volt a könyv. Azt, hogy mit várok tőle, nem tudtam. A fülszöveg elég sejtelmes, sokat mond, és közben semmit sem. Volt egy sejtésem, hogy milyen irányba fog engem magával vinni Szabó Magda, de ez csak egy apró megérzés volt, a véleményeket, hozzászólásokat és beszámolókat szándékosan elkerültem, nem akartam, hogy bármi vagy bárki befolyásoljon, vagy esetleg - persze akaratlanul, de akkor is - eláruljon olyan kulcsfontosságú mozzanatokat, amiket egyedül kell felfedeznem, megértenem. Hát így indult a történetem a Katalin utcában, ami az ötödik Szabó Magda könyvem a sorban, az Abigél, a Freskó, a Régimódit történet és a Für Elise után.

Az első fejezet után fogalmam sem volt, hogy ez mi, nem értettem. Van valaki, aki mesél nekünk, aki magával visz minket az "utazásaira", országokat, életeket, és még valami... valami megfoghatatlant szelünk át vele. Rácsodálkozunk az életre, amiről kiderül, hogy valójában már nem az övé, igaz valaha az volt, amikor még azokkal élt, akiknek minket is bemutat majd, akikről beszél, megállíthatatlanul. Csapongunk ide-oda, kapunk apró részletek, életfoszlányokat, de mire megragadnánk a lényeget, Henriett már tovább is siklik velünk, hogy újra elvesszünk, és tovább tapogatózzunk a sötétben. Három családdal kerülünk kapcsolatba: Held, Bíró és az Elekes család... és a főszereplőink? De valóban azok? Még mindig nem tudtam eldönteni... először is itt van Henriett, a legfiatalabb kislány, aki később csatlakozik a hármas körhöz, Irénhez, Blankához és Bálinthoz. Irén és Blanka testvérek, de nem is különbözhetnének jobban egymástól. Irén az idősebb, a megfontoltabb, a komolyabb, ellenben Blanka szertelen, és bár nővére mellett már-már ostobának tűnhet, sokkal több rejlik benne, de ahhoz, hogy ezt észrevegyük, jobban meg kell ismernünk... és ebben lesz segítségünkre Henriett. És Bálint. Akibe mindegyik kislány szerelmes... valamilyen módon. Betekintünk a mindennapjaikba: játékok, iskola, barátság... és az a bizonyos meggyfa. Akár idilli is lehetne négyük barátsága, de a háttérben ott feszül a II. világháború rémisztően közeledő képe, ami a későbbikben nem csupán rájuk, hanem mindhárom családra tragédiaként fog lecsapni... És jön az évek múlásának feldolgozás, a jövő képlékeny derengése, a lehetőség, hogy megváltoztasd ami még helyrehozható, és elfogadd azt, amin már senki sem tud segíteni... csak megőrizni a emlékezetben, és ha szükség van rá, előhívni, elidőzni ezeknél a megmaradt, homályos állóképeknél, majd visszazárni őket, és élni tovább az életet... mert muszáj.

A Katalin utca az emlékezés jelképe lenne? Visszagondolunk a gyerekekre, akik időközben felnőttek, átélték a háborút, de túl nagy árat fizettek, a veszteségek elfogadhatatlanok, és felfoghatatlanok... elveszítenek olyan fontos részeket az életükből, amelyek hiánya - úgy tűnik - pótolhatatlan, és ez megpecsételi a jövőjüket is... már azokét, akiknek még van. Az első fejezet miatt már-már feladtam, akkor azt gondoltam, hogy én nem érzem ezt a regényt, nem fog menni. Aztán szépen lassan megértettem, hogy mit akar nekem mondani az írónő, és ahogy finom fellibbentette szereplői jelleméről - majd később történetről - a fátylat, megszerettem a Katalin utcát. Bár egy nagyon rövid kis könyvről beszélünk, több napig tartott, amíg a végére értem... súlyos és nyomasztó a hangulata, nem igazán bírtam sokáig, inkább beosztottam a napokra, hogy mindig a kellő időben szakadjak ki a lapok közül, még mielőtt rámtelepszik a belőle áradó, fojtogató légkör. Szomorú történet, tény. Ettől függetlenül valamiért mégis tetszett, de őszintén, még most sem tudom konkrétan megfogalmazni, hogy mi miatt. A szereplőket nem különösebben kedveltem meg, nekem nem hősök, inkább anti-hősök voltak, akik élnek, csalódnak, szeretnek, bűnhődnek... valójában sajnáltam őket, együtt éreztem velük, és mégsem szerettem őket. Talán csak Henriettet, akinek végig fogtam a kezét, és annyira fájt, amikor el kellett engednem... Valahogy ez nem volt az igazi SzabóMagdás könyv, nem olyan volt, mint amiket előtte az írónőtől olvastam... és valahogy mégis. Szép gondolatokat bújtatott a sorok közé, és adott szereplői szájába, bár néha kicsit túlzásnak éreztem: " …minden embernek csak egy olyan valaki jut az életben, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában." Hát igen, az ami azért nekem már - valamiért - sok.

Értékelés: 5/4.5

A Katalin utca egyszerre valóság, egyszerre jelkép: emlékeinkben életünknek - helyszíneivel, rokonainkkal, barátainkkal együtt - rögzült szakasza, amelyet ha tehetnénk, ahogy a videofelvételen lehetséges, annyiszor játszanánk, élnénk meg újra, ahányszor csak menekülni szeretnénk a jelenből abba a boldogító irrealitásba, ami rég szétfoszlott már, csak éppen feledhetetlen. Mindenkinek megvan a maga Katalin utcája, olykor álmodik is vele, és ha felébred, csalódottan és nyugtalanul szomorú... stb.