TÓTH KRISZTINA: AKVÁRIUM

"A könyvespolc mellé még egy öntöttvas fogast is állított, amitől a parányi lakás olyan benyomást kel tett, mint egy újonnan nyílt, meglehetősen lakályos kis fiókkönyvtár, ahonnan akár kölcsönözni is lehet ne. Némelyek be is köszöntek, amikor látták, hogy ég a villany, és megkérdezték, hogy mi nyílt itt a régi bolt helyén. Gabi bácsi minden betérő érdeklődőnek, még a hajnalban az italbolt felé igyekvő, véreres szemű alkoholistáknak is felajánlotta, hogy nyugodtan vigyenek csak könyvet, elég, ha néhány nap múlva visszahozzák. A megszólítottak riadtan pislogtak. Kicsit habókosnak tartották a reggelente atlétában tornázó öregurat, de lassanként hozzászoktak, hogy hat óra tájban mindig nyitott ajtó mellett ugrabugrál. A házmester csak vonogatta a vállát, mondván, kinek a lábát, kinek meg a szép eszét vitte el a háború."

Az utóbbi időben végre igenis belehúztam a kortárs magyar irodalomba, elég nagy lemaradást kellene pótolnom ugyebár. Ennek a kis minihadjáratnak esett áldozatul legutóbb Tóth Krisztina első regénye. Az írásaival először még az egyetemen találkoztam, ahol azonban nem a prózáját, hanem a verseit boncolgattuk előszeretettel... és hát, eléggé kétélű maradt bennem ez az élmény. Volt ami nagyon tetszett, mert erőteljes és spontán módon őszinte volt. Volt olyan, ami azonban távol állt tőlem, az én ízlésemtől. Szóval, hogy eldöntsem végre a dolgot, hogy akkor pontosan hogyan is állunk mi egymással, gondoltam egye fene, csapjunk bele az Akváriumba. Hát kezdjük ott, hogy ez nem éppen egy könnyed nyári olvasmány: van itt minden csak a napsütés és boldogság hiányzik... még egy porszemnyi mennyiség sem akad a rozzant kis lakás valamelyik sarkában. Budapesten járunk, valahol az ötvenes években, amikor is a történet (mondjuk, hogy fő)szereplőjét, még kislányként örökbe fogadja egy gyermektelen házaspár. Edit néni és Jóska bácsi szinte szülői szeretettel nevelik Verát ebben a fullasztó és élhetetlen környezetben, ami egy ócska bérház emeltén egy szoba-konyhás lakást takar. És ott van még velük Edu, szegény Edu, aki nap mint nap kint ül a gangon és cigarettázik. Vannak ők négyen, élnek, ahogyan tudnak: Edit néni a kórházban dolgozik, ahol Edu is ellátja a maga munkáját. Józska bácsi is kiveszi a részét a háztatási hozzájárulásból, bár inkább vonzza a szomszédban zajló, véget nem érő kártyaparti... na meg a titokban megtartott szalonnázások .Róluk szól ez a történet.Azonban az anyagi helyzetük így sem kielégítő, és a már így is zsúfolt kislakásba beköltözik még egy artista testvérpár is, a Czajka-fivérek. A szomszédban lakó (egyébként besúgóként emlegetett) Lantos házaspár, a kórház, a macskaköves utcák, a zakatoló villamosok, a babajavító műhely, a földszinten lakó idős cipész és maga Budapest pedig az őket körülölelő színes díszletelem... de ez az ölelés egyre inkább fojtogatássá válik. Hamarosan megjelenik a család életében Klárimama is, akit úgy vágtam volna ki a gangról, hogy csak úgy nyekken. Persze Vera hamarosan kislányból felnőtt nő lesz: férjhez megy, elköltözik, hamarosan beköszönt a Kádár-korszak, és még levelek is érkeznek egy régi "szerelmestől", aki időközben Amerikába emigrált. Van itt minden, ami a nyomasztó és kilátástalan definíciói mellett megtalálható lenne a szótárban. Mégis, néha tudsz majd mosolyogni. És ebben erős ez a regény. Tömör és hatásos, a szereplők élnek - még ha igazán lélegezni nem is tudnak... de ez nem az ő hibájuk, hanem az időé, amiben megszülettek. Mondhatnánk, hogy családtörténet, bár annál szerteágazóbb... és egy fanyar humorú társadalomkritika is egyben. Szigorúan vett főhőse... nincs. Hőse sem, ha már így nézzük a dolgot. És történelem? Az van, de halvány-finoman, megbújva valahol a háttérben. De amit kapunk: sötét sorsok, boldogtalan házasságok, szegénység és az a francos, "megválaszthatatlan" rokonság, amit nem lehet levakarni, hiába akajuk... szűk gangok és bérházszagú, üres álmok, amik már első pillanatukban bukásra vannak ítélve. Szúrós magyar mindennapok. Amikor fásultan kopogtak a cipők a lépcsőházban, hatalmas dolog volt a telefon és divatcikként hódított az izzasztó "nájlon". És a boldogság apró elemének számított egy akvárium. De vigyázat. Ez nem az az akvárium amibe vágyakozva bámulunk bele, miközben távoli szigetekről és forró parti napsütésről ábrándozunk... bár egy darabka tenger, de inkább fordítjuk el a tekintetünket, minthogy bele kelljen néznünk a kavargó, zavaros vízbe. Ha mégis megteszed, sokáig ne nézd: lehúz és nem lesz aki kihalász majd belőle.

Értékelés: 5/5

Ebben a regényben mindenki árva. A negyvenes évek végén örökbefogadott kislány, a nevelőszülei, a saját gyereke, a férje, az összes rokona és ismerőse: kivétel nélkül mindenki a szeretethiányt tekinti az elfogadott, az egyetlen megélhető állapotnak. Ezek az emberek egy lepusztult, málló vakolatú, főzelékszagú gangon tengetik küzdelmes életüket, karnyújtásnyira a nyomortól, fényévekre a normálisnak gondolt léttől. Mégis, az elfojtott érzelmek és indulatok olykor-olykor feltörnek, és ezek a kitörési pontok sorsfordító pillanatokat eredményeznek. Ez a nyomasztó és szűk, de egyben átlátszó világ maga az akvárium. Tóth Krisztina kiváló arányérzékkel keveri a naturalizmust, az iróniát és a fekete humort, „hétköznapi katarzissal" tisztítja meg múltunknak ezt a nehezen feldolgozható, a kollektív tudattalant erősen befolyásoló szakaszát.