"Ha az ember milliószor csinál valamit, attól az a dolog csak gazdagabb lesz, jelentőségteljesebb; hiába mondják, hogy a felszíne megkopik. A múlt: gazdagít, nemkülönben a tapasztalatok; valamint az is, hogy van egy-két ember, aki számít, aki fontos nekünk, s kialakul bennünk az a képesség, amely fiatalkorunkban nem volt meg: hogy elhagyjunk ezt-azt, azt tegyük, amihez kedvünk van: hogy fütyülünk arra, mit mond a világ, jártunk-keltünk-ben ne várjunk túl sokat…"
Virginia Woolf különös regényei mindig is megosztották az olvasóközönséget. Emlékszem egyszer azt mondta nekem valaki, hogy döntsem már el végre mit gondolok róla, mert ő tipikusan az az írónő, akit vagy teljes szívvel lehet szeretni, vagy éppen teljes képtelenség a művészetét befogadni... azt hiszem, hogy ebben a nagy általánosításban akkor én vagyok az elkerülhetetlen matematikai hiba, az apró kis rendellenesség a rendszer teljességében, mert még a mai napig nem tudtam elkötelezni magam egyik oldalon sem. Csodálom az írásait, lenyűgöző mindaz amit nő létére a saját korában is elért, hiszen könyveivel áthidalta a viktoriánus kor és a modernista irodalom között tátongó szakadékot, és nyilván nem lenne ekkora sikere még ma is, ha nem lenne valóban egy zseniális író. Akarom szeretni a könyveit, csak ez néha nagyon nehéz: minden eddig kézbe vett írásának van egy lehetetlen, merengő légköre, ami minden szereplőjét, és azoknak minden apró megmozdulását körülöleli... elindul a cselekmény, lassan megismerjük a szereplőket, a tereket és élethelyzeteket, közben pedig rám valami nyomasztó és fojtogató hangulat telepszik, ami lassan, fokozatosan karol egyre szorosabban magához. Még soha, egyetlen egyszer sem tudtam elsőre végigolvasni egy Woolf regényt, minden alkalommal szabadulnom kell tőle, de ha már egyszer belekezdtem, akkor bármeddig is halogathatom a folytatást, már nem tudom és őszintén nem is akarom végleg abbahagyni... mert minden mondata egy mérhetetlen függést okoz, és ezért esetemben csak és kizárólag ez a "Woolf - máz" a felelős, ami töményen beborítja ezeket az írásokat. Első találkozásra A világítótoronnyal komoly csatát vívtunk, de tudtam, hogy ez még nem volt elég, mindenképpen kell még valami, egy másik regény, bármi, csak Woolf legyen... így jött a Mrs. Dalloway, ami bár olvasás szempontjából jóval könnyebb akadálynak bizonyult, történet szempontjából azonban csak még jobban elnyelt és magával rántott. A történet egyetlen nap leforgása alatt játszódik, közben mégis egész életek és életutak díszletei mögé nyerünk részletes betekintést. Maga a cselekmény? Szinte azt mondhatnám, hogy elhanyagolható: Clarissa Dalloway éppen egy nagyszabású partyra készül, ezért már a könyv elején, első találkozásunk alkalmával úgy dönt, hogy elindul virágot vásárolni... végigsétál a városon, eljut a virágárushoz, majd úgy ahogyan indult, kitérő nélkül haza is ér. Éppen az estélyen viselni kívánt ruha apró hibáját javítgatja, amikor betoppan otthonába egy nem várt régi ismerős, a múlt nagy szereleme, Peter... Clarissa pedig meghívja őt is a készülő összejövetelre. Eközben a város egy másik pontján Septimus Warren Smith, olasz, a háború alatt elvett feleségével feszengve várja az új orvosa érkezését: Septimus különös látomásoktól és elűzhetetlen letargiától szenved. Felesége bár boldogtalan a férje oldalán, mindent megtesz, hogy enyhítse ezeket a "rohamokat", titkon férje viselkedése mégis megrémíti... és maga a pár háziorvosa sem tud segítséggel szolgálni, szerinte ugyanis egészségügyileg Septimusnak semmi betegsége sincsen. A harley street-i szakember azonban felismeri a problémát és ragaszkodik az általa ajánlott kezeléshez, ami hosszú pihenéssel karöltve Septimus minden gondját és baját elűzi majd... csakhogy a "beteg" váratlanul kiveti magát a nyitott ablakon és eltűnik. London ennek a két főszereplőnek a csodálatos hátterét nyújtja, ugyanis Clarissa és Septimus útjai - még ha közvetve, más hozzájuk kapcsolódó szereplők által - de újra és újra keresztezik egymást. Itt van Mr. Dalloway, aki rózsát visz feleségének, mégsem képes kimondani: "szeretlek".
Clarissa fiatalkori nagy szerelme, Peter is a Regent Park útjait rója, és azon mereng, hogy hogyan alakult volna az élete, ha akkor, sok évvel korábban meglépi a fontos döntést és mégis feleségül veszi a nőt... mintha ez az elmélkedés bármin is változtatna. És kit is kell még megemlíteni? Elizabeth (Clarissa lánya) és a különc Miss Kilman furcsa kapcsolatát... ez utóbbi minden politikai és vallási vonatkozású dolgot behatóan ismer a Dalloway családról, ráadásul bosszantó előszeretettel tömi magát csokis roláddal... ők, és még sokan mások mind-mind összekapcsolódnak egy nagy és néha kibogozhatatlannak tűnő hálózatban. Különböző emberek, különböző jellemek, akik akaratukon kívül hatással vannak egymásra, illetve a másik sorsának alakulására. Egy tökéletesen összetett képet kapunk arról, hogy milyen vakok tudunk lenni mi emberek: félreértjük egymást, rossz vagy éppen elhamarkodott következtetést vonunk le egy elejtett szóból vagy egy apró mozdulatból, és elfelejtünk figyelni egymásra. Mindezt Woolf mesteri módon, pillanatképek halmazában veti elénk... sokszor volt számomra ez a regény filmszerű. Sétálunk az utcán, a kamera ráközelít egy sétáló alakra, megyünk, megyünk vele, közben megtudunk ezt-azt erről az éppen követett személyről, aztán bumm, valaki ismeretlen szembejön az utcán, és a kameránk most már rátapadt, az előbb megfigyelt személy pedig lassan beleolvad a gyorsan hömpölygő tömegbe, elveszítjük szem elől. Ha két fontos, vagy éppen egymásra hatással lévő karakter keresztezi a másik útját, mi máris egy másik személlyel haladunk tovább London utcáin... elejtjük az eddig kezünkben tartott fonalat és felveszünk egy újat.... de ezek mind össze is vannak kötve; valahol, valakin keresztül újra látni fogjuk az elvesztett személyt is. Persze a két fő pont Clarissa és Septimus története, akik végül sohasem fognak személyesen találkozni; más élethez, más személyekhez vannak kötve, semmi sem sodorja őket egymás irányába, mégis, van közöttük valami láthatatlan párhuzam, ami igazán csak a regény végén kerül felfedésre. Mindkettejük élete érdekes és figyelemreméltó volt: egy családanya, akinek életébe hirtelen betoppan a régvolt szerelem alanya, illetve az első világháborút megjárt férfi, aki nem találja a neki megfelelő helyet ebben az új, háború nélküli világban. A bejegyzés elején azt mondtam, hogy nem igazán van számottevő cselekménye ennek a regények... és szerintem valóban nincs. Akkor mitől érdekes? Attól, hogy mennyi mindent megtudunk a szereplők belső monológjaiból, a legmélyebb érzéseikről... és nem csak a főszereplők világára vonatkozik, hiszen a mellékszereplők gondolatai egészítik ki és teszik kerek egésszé Clarissa különös történetét. Ennek a regénynek még jobban éreztem azt a bizonyos varázsát - amit én Woolf-máznak hívtam - mint a korábbi olvasás során... Különleges írás, ami egyszer mindenképpen újraolvasós lesz: biztos, hogy tud még újat mondani.
Értékelés: 5/4
Egy ötvenes éveiben járó úrinő, Clarissa Dalloway, egy konzervatív politikus felesége London elvárosában sétálgat. Estélyt készül adni, amelyre meghívott jó néhány hírességet, köztük régi barátait, akikkel együtt töltötte vidéki birtokukon az ifjúkorát. – Egy fiatal hivatalnok, Septimus Warren Smith és felesége, Rezia is a belvárosban sétál, de ők sokkal fontosabb: terápiás céllal, Septimus ugyanis idegösszeomlást kapott a harctéren átélt borzalmaktól (nem sokkal az első világháború után vagyunk). – A belvárosban sétál, parkokban üldögélve eleveníti fel a régi időket, s rágódik házaséletének mostani válságán Peter Walsh, Clarissa régi hódolója, aki nemrég tért vissza Indiából. Az ő sorsuk – és még sokaké, ismerősöké, vadidegeneké – kapcsolódik össze ennek az érzésekből, érzékelésekből és emlékekből építkező regénynek sajátos világában, az ő egyéni, vissza-visszatérő s finoman változó dallammotívumuk olvad szinte zenei harmóniába, mire az utolsó mondat is elhangzik. A főtéma azonban Mrs. Dalloway – az ő alakja köré szerveződik a mű, ő az, aki mindenkinek másképp tűnik fel: hol régi reménytelen szerelemként, hol a konvenciók üresfejű rabjaként, hol felejthetetlen, noha sznob barátnőként, hol az életnek értelmet adó, sugárzó középpontként. Hangvilla ő, Clarissa, aki minden érintésre másképp rezeg, s a teljesség vágyva vágyott képzetét kelti az emberekben. Az írónőnek ez a műve ihlette Az órák című nagysikerű filmet.
Eredeti cím: Mrs. Dalloway
Kiadó: Európa Kiadó, 2012
Fordította: Tandori Dezső
264 oldal, 3000 Ft
0 Megjegyzések