VOLT EGYSZER EGY... AMIT NÉZTEM, OLVASTAM, SZERETTEM

Nagyon régóta érlelődik bennem ez a poszt: ugyanis a Harry Potter könyvek után nem igazán hittem benne, hogy még egyszer ennyire meg tud fogni egy sorozat. Alapjáraton egyre inkább allergiás vagyok a folytatásos regényekre... mert tegyük fel, van egy jó történetünk, mint mondjuk Moning Tündérkrónika sorozata, vagy Zafón Elfeledett könyvek temetője tetralógiája. Ezeket például szeretem és szerettem is olvasni, de a harmadik könyv táján valahogy mindig kifogyott belőlem a lelkesedés. Aztán vegyük azokat, amelyek már az első rész után elhasaltak - bár ezekhez jobbára hozzátartozik, hogy túlnyomórészt ide a YA és urban-fantasy történetek kerültek, mint A végzet ereklyéi, a Lenyűgöző teremtmények, Az útvesztő... aztán az Agatha Raisin krimik, amit tervezek majd valamikor folytatni, akárcsak a Kakukkszó következő részét, csak hát mikor? Hiszen annyi izgalmas regény van még, amire kíváncsi vagyok, amit szeretnék megismerni. Így voltam az elején Martin világával is. Egyébként sem vagyok egy kiköpött fantasy fogyasztó, mondjuk, hogy elég gyér az ismeretem a hasonló regények között. Így aztán elsőre nem is különösebben érdekelt. Bárcsak felvághatnék, mint páran a környezetemben, hogy igen, én ezt már jóval előbb ismertem, minthogy kijött volna az HBO sorozat, és ti, ti bezzeg csak ennek köszönhetitek (ha egyáltalán megtettétek), hogy kézbe vettétek az írott verziót.

1. Hát én aztán nem mondhatom el ezt saját magamról

2. Szerencsésnek tartom azt, aki igen

3. A sorozat első részébe szó szerint beleszerettem

4. Utána egyhuzamban végignyomtam az összes többi részt

5. Majd belecsaptam a könyvekbe

6. És meg sem álltam az utolsóig

7. Így most várom, hogy Martin végre összekapja magát

8. És megírja az utolsó, befejező két részt

Így aztán most jó nagy bajban vagyok, hiszen a türelem nem az erősségem, ezt bevállalom. De ne siessünk ennyire előre, vissza a kezdetekhez. Nem írtam külön posztot az első részről. Később a másodikról sem... és harmadik után már nem volt se kedvem, se energiám elkezdeni. Hát ezért a kombinált, összefoglalós beszámoló. Összességében az kezdő kötetet imádtam. Más volt mint amire számítottam, mikor még halvány fogalmam sem volt a létezéséről. Aztán jött a sorozat, ami leragasztott a tévé elé, és tudtam, hogy nekem ez kell. De azonnal. Ritka pillanatok közé tartozó élmény, ha egy film ilyen hűen követi a történetet. És az első kötetnél ez végig megvolt. Olvasás közben már nem sok újdonság ért, a sokkokon már túl voltam, és kezdtem azt is megemészteni, hogy a szereplők hullanak, mint a legyek... még akkor is, ha éppen a főszereplői státuszban csillognak -villognak. Lapról lapra haladva sem lehetsz benne biztos, hogy Martin mivel lep meg a következő oldalon. Mert meg fog, és úgysem tudod előre, hogy mivel... vagy, hogy éppen mikor. Aztán jött a Királyok csatája, egyből az első befejezése után, hogy gyorsan beelőzzem a sorozatot, és ne a filmből tudjam meg, hogy kivel mi történik. Még mindig szerettem, a rajongásom nem csökkent. Hát egyből jött a Kardok vihara... és itt kezdett el beállni valami változás. Egyre több szereplő került be a képbe. Olyanok is, akikre talán kevésbé voltam kíváncsi. De nem, nem adtam fel. És végül ledaráltam gyorsan a Varjak lakomáját, majd pedig a Sárkányok táncát is, ami ugyebár jelenleg a záró kötet... vagy valami olyasmi, hiszen az író nem úgy tűnik, hogy el akarná kapkodni a valódi zárást... pedig kellene, de most már kezd fogyni a türelmem, és ezzel nem vagyok egyedül. Szóval jelenleg egy olyan helyzetbe kerültem, amit aztán igazán nem akartam. Keveredik a sorozat-adaptáció és a regény világa. És van, ami előbbiből még hiányzik, és van, amit utóbbiból már jó előre lelőttek. Most akkor hogyan is van ez kérem szépen? Állítólag a forgatókönyvíró minicsapat tud mindent: ha netán Martin bácsi úgy döntene, hogy van képe meghalni, mielőtt az írást befejezné, hát majd ők megteszik helyette... persze a vásznon, a fene enné meg. És szerintem ez egyáltalán nem fair, velünk, olvasókkal szemben. De mivel erre semmi befolyásunk sincsen, és kénytelenek vagyunk lenyelni ezt a képzeletbeli békát, nézzük, hogy miért is jó ez az 5 kötetre rúgó, de egyébként 7 részesre tervezett történet, azaz A tűz és jég dala. Mert zseniális. Mert felülmúlja a képzeletet. Mert elképesztően színes a világa. Mert hihetetlenek, mégis emberiek a karakterek. Mert fantasy a javából. Mert meghökkentő. Mert kiszámíthatatlan. Mert senki sincs benne biztonságban. Mert van előzménytörténete is, lásd ITT. Mert egy teljes világot épített fel benne az író. Mert több száz karaktert és elképesztő mennyiségű szálat képes mozgatni egyszerre. Mert minden olvasónak más lesz a kedvence. Aki tutira meghal. Vagy meg fog. Mert minden veszély ellenére, igenis akarnál Westeroson élni. Mert meghatározhatatlan, hogy milyen korban járunk. Mert vannak benne sárkányok. És kifogytam a szóból és elfáradt a kezem gépelés közben. Szóval ez így mind, és még ennél is sokkal-sokkal több. Nem tudom. Varázslatos. De nem mesebeli módon. Komoly, és aggasztó témákat feszeget, mint a hatalom, az árulás, hogy senkiben sem lehet bízni, néha még saját magunkban sem, számos helyen erőszakos és kegyetlen, minden kötetben hullanak fejek, bűnösöké és ártatlanoké egyaránt. És a Vastrónnak még mindig nincs biztos gazdája... vagyis van, egy-egy pillanatra. A Kardok vihara után éreztem azonban azt, hogy ez már annyira szerteágazó, hogy tényleg kihívás követni. És innen változott meg a sorozat is. A regényekben beköszönnek olyan szereplők, akik a vásznon sohasem fognak felbukkanni, hiszen még így is túl sokan vannak: pedig akik elhagyhatatlanok, ők is kitesznek egy szép számra rúgó csapatot. Ezzel szemben azok, akik az adaptáció során találkoznak, na ők a papíron szinte biztos, hogy még csak véletlenül sem keresztezik a másik útját. Ezért távolodik egymástól a kettő egyre jobban. Könyvben kicsit túl szerteágazó... a sorozatban ezzel szemben túlságosan átírt lett. Persze azoknak, akik olvasták/olvassák is. Hol van például Bran Strak a legutóbbi évadból? Na? Sehol. De ennyire ne is merüljünk bele, mert akkor a végtelenségig lehetne folytatni az összehasonlítást. Végezetül csak összeszedem, hogy mi volt, ami valóban fájt, és mi, amit imádtam. Ned Strak halála, egy sokk volt. Nem akartam elhinni. Az első hatásos, és felejthetetlen pofon. Aztán Renly Baratheon meggyilkolása... én vele voltam, nem volt szép kinyírni. Végül Rob Stark. Most viccelsz velem? Itt már nem csak sejtettem, biztos is voltam benne, hogy Martin egy szadista. De persze nem csupán elvett, adott is. Joffrey halála... nem a sorozatban, ott elég gyenge volt az írott verzióhoz képest. Minden szavát élveztem és ünnepeltem, hogy na végre. Akit még várok, hogy megkapja a magáét Cersei... csodás lesz, legalábbis merem remélni. És a kedvenc? Abszolúte Tyrion. Mindig és mindenkor. Aztán Jon Snow és Daenerys is ott van egyből a nyomában. Ennyi. Kitépi az ember szívét, megdolgoztatja a fantáziát és mégis, nem lehet nem imádni. Szeretlek Trónok harca... várlak!

Értékelés: 5/5 (imádom, de tényleg)

A Trónok harca lebilincselő fantasy, amely klasszikus lovagkirályságot tár az olvasó elé: Westeros fölött valaha a sárkánykirályok uralkodtak, ám a Targaryen-dinasztiát 15 évvel ezelőtt elűzték, és most Robert Baratheon uralkodik hű barátai, Jon Arryn, majd Eddard Stark segítségével. A konfliktus középpontjában Deres urai, a Starkok állnak. Olyanok, mint a föld, ahol születtek: makacs, kemény jellemű család. Szemünk előtt hősök, gazemberek és egy gonosz hatalom története elevenedik meg. Ám hamar rá kell ébrednünk, hogy ebben a világban mégsem egyszerűen jók és gonoszok kerülnek szembe egymással, hanem mesterien ábrázolt jellemek bontakoznak ki előttünk különböző vágyakkal, célokkal, félelmekkel és sebekkel. Martin legnagyobb erőssége hogy meg tudja újítani, élettel tölti fel azt a műfajt, amit a sok populáris Tolkien-imitáció évtizedeken át klisék sorozatába fojtva ismételgetett. A jég és tűz dalának első kötete egy világteremtő fantasy eposz nagyszabású felütése.