"Volt két zacskó füvünk, hetvenöt pirula meszkalin, öt bélyeg magas hatásfokú LSD, egy sótartó félig tele kokainnal, ezenkívül a szivárvány minden színében játszó élénkítők, nyugtatók, sikíttatók és nevettetők teljes galaxisa… meg még vagy negyed gallon tequila, ugyanennyi rum, egy rekesz Budweiser, fél liter tömény éter és két tucat amyl."
Ez volt az a regény, amit mindenképpen el akartam olvasni mielőtt megnézem a filmet. Kultuszregény. Kultuszfilm. És akárcsak a korábbi Hornby 'Pop, csajok, satöbbi'-jével kapcsolatban... itt is megérte, hogy vártam. Mert Thompson... voltaképpen egy őrült. A szó lehető legjobb értelmében persze... már ha van ilyen. Van ilyen? Nem tudom, csak azt tudom megerősíteni, hogy én ezt az őrületet szerettem. Egyszerre vonzott ás taszított, és mégis, egy nap alatt elolvastam, mert képtelen voltam abbahagyni, szó szerint nem bírtam letenni. Olyan volt mint amiről ír; maga a drog, amitől nem lehet szabadulni. Mert szörnyű és iszonyú, és bánt és tönkretesz... és mégis akarod, újra és újra, mert nem elég. És Thompson ebben volt egy megismételhetetlen mester. Előidézte bennem a függőséget, amit eddig nem ismertem és nem is fogok, mert az olvasottak alapján az egyik legfélelmetesebb dolog a világon. És most nem a drogra magára gondolok. Hanem magára a vágyra ami az emberben ilyen lángon és hőfokon képes tombolni mint ezekben az emberekben. A regény alcíme azt mondja: Őrült utazás az Amerikai Álom fellegvárában. És nem hazudik. Egy ez csapongó, kapkodó, idegbeteg utazás a hőségben, a sivatag közepén, egy gyönyörű és romlott álomvilágban ahol semmi sem igazi... és közben a nyers valójában mégis az. Mert ezekből a szereplőkből a drog, az alkohol a rejtett valójukat hozza ki, engedi szabadjára... azt a puszta állati ösztönt, ami ott lapul bennük. És ez az ami a legijesztőbb ebben a történetben. Pusztítanak, rombolnak... tárgyakat, embereket de legfőképpen önmagukat. Újra, és újra, és újra. Egy teljesen elvadult ámokfutás, ami úgy csapong mint a korlátlan emberi elme ami feloldódott a drogok lebontotta puszta öntudatban. Pillanatképeket kapunk. És ezek nem akármilyen pillanatképek lesznek.
Ez a regény egyeseknek soha nem lesz fontos, és egy nap egy elfeledett korszak elfeledett nemzedékének kulturális maradványaként egy fontos antropológiai darabként fognak emlékezni rá. Mert ezek az emberek ezt tényleg megtették, átélték, bevállalták... sőt, ebben a történetben el is ismerték. Mert itt mindenki az volt, aki éppen lenni akart... még ha csak egy rövid pillanatra is. Sikeres író vagy épp ügyvéd, aki nem fizet a szállodai szobáért, barát, aki újra és újra magadra hagy, vagy egy barát, aki egy adott pillanatban nem csak magát, de a másikat is simán megölné. És ez az egész egy hatalmas illúzió egy olyan díszletben, ahol nem tesznek fel kérdéseket, mert semmilyen válasznak nem lenne értelme, hiszen már magának a kérdésnek sem lehet. És szeretnéd vajon tudni, hogy milyen bedrogozva végigszáguldani Vegasban, a hetvenes évek Amerikájában, egy milliókat is megérő autóval, amiben még a tiltottan szállított hallucigén anyagok arzenálja, sőt, még egy utolsó üveg pia sem a tiéd, nehogy maga a cabrio? Ha igen, inkább ezt olvasd el, mint, hogy megpróbáld. Mert a világ egyik csodájának tartom, hogy Thompson ezt a regényt képes volt megírni, és nem halt meg ott a sivatag közepén egy újabb löket után helyben. A kérdés pedig voltaképpen az, hogy a valóság elviseléséhez kell a drog, ami ezt a torz felszabadulást adja, vagy pont fordítva... és a drogok elviseléséhez kell majd maga a valóság? Ha hagyod magad belesodródni ebbe a tébolyba... lehet ezt szeretni. Tényleg. Bár talán a szeretni rossz szó. Inkább mocskos módon élvezni... igen, azt lehet. Beteg és sötét. És tényleg van benne reszketés meg félelem is. De ez egy szeszélyes ember szeszélyes vallomása, ami lüktet és mindenre kiterjed, egyszerre vicc és komor rémálom, ami megfúrja az agyadat és beengedi ezt a sok-sok őrült dolgot, ami mégis egy szenzációs szórakozás lesz. Thompson odatette. Hihetetlen író. Félelem nélkül élte az életét, és hajlandó volt kipróbálni... hát, voltaképp bármit, nemigaz? De annak a feltételezésnek ellenére, hogy ez a könyv a kábítószerekről szól, azért bőven lesz itt más is. Nem mindenki szeretheti. És nem is kell. És sokan vitatkoznának velem ezen, de ennek a regénynek van: filozófiája. Nem mondom, hogy egyet is értek vele... de van neki. És engem baromira érdekelt. Mert "aki vadállatot csinál magából, megszabadul az emberi lét fájdalmától."
Ez a regény egyeseknek soha nem lesz fontos, és egy nap egy elfeledett korszak elfeledett nemzedékének kulturális maradványaként egy fontos antropológiai darabként fognak emlékezni rá. Mert ezek az emberek ezt tényleg megtették, átélték, bevállalták... sőt, ebben a történetben el is ismerték. Mert itt mindenki az volt, aki éppen lenni akart... még ha csak egy rövid pillanatra is. Sikeres író vagy épp ügyvéd, aki nem fizet a szállodai szobáért, barát, aki újra és újra magadra hagy, vagy egy barát, aki egy adott pillanatban nem csak magát, de a másikat is simán megölné. És ez az egész egy hatalmas illúzió egy olyan díszletben, ahol nem tesznek fel kérdéseket, mert semmilyen válasznak nem lenne értelme, hiszen már magának a kérdésnek sem lehet. És szeretnéd vajon tudni, hogy milyen bedrogozva végigszáguldani Vegasban, a hetvenes évek Amerikájában, egy milliókat is megérő autóval, amiben még a tiltottan szállított hallucigén anyagok arzenálja, sőt, még egy utolsó üveg pia sem a tiéd, nehogy maga a cabrio? Ha igen, inkább ezt olvasd el, mint, hogy megpróbáld. Mert a világ egyik csodájának tartom, hogy Thompson ezt a regényt képes volt megírni, és nem halt meg ott a sivatag közepén egy újabb löket után helyben. A kérdés pedig voltaképpen az, hogy a valóság elviseléséhez kell a drog, ami ezt a torz felszabadulást adja, vagy pont fordítva... és a drogok elviseléséhez kell majd maga a valóság? Ha hagyod magad belesodródni ebbe a tébolyba... lehet ezt szeretni. Tényleg. Bár talán a szeretni rossz szó. Inkább mocskos módon élvezni... igen, azt lehet. Beteg és sötét. És tényleg van benne reszketés meg félelem is. De ez egy szeszélyes ember szeszélyes vallomása, ami lüktet és mindenre kiterjed, egyszerre vicc és komor rémálom, ami megfúrja az agyadat és beengedi ezt a sok-sok őrült dolgot, ami mégis egy szenzációs szórakozás lesz. Thompson odatette. Hihetetlen író. Félelem nélkül élte az életét, és hajlandó volt kipróbálni... hát, voltaképp bármit, nemigaz? De annak a feltételezésnek ellenére, hogy ez a könyv a kábítószerekről szól, azért bőven lesz itt más is. Nem mindenki szeretheti. És nem is kell. És sokan vitatkoznának velem ezen, de ennek a regénynek van: filozófiája. Nem mondom, hogy egyet is értek vele... de van neki. És engem baromira érdekelt. Mert "aki vadállatot csinál magából, megszabadul az emberi lét fájdalmától."
Értékelés: 5/5
Őrült utazás az Amerikai Álomért. Száguldó piros kabrió, Isten saját prototípusa és a Fehér Nyúl. Ha teli a fej meszkalinnal, csak lövöd a bakot sorra. Bármit teszel, ami jónak tűnik. Vegasban annyi született hülye hemzseg, hogy a drog csak a zsarukat és a heroinszindikátust érdekli. A pszichedelikus szereknek nincs különösebb jelentősége egy olyan városban, ahol bármikor besétálsz egy kaszinóba, és ott éppen egy gorillát feszítenek keresztre, méghozzá villogó neonkeresztre, amely hirtelen ringlispillé változik, és a dúvadat szédült körökben pörgeti a tömegesen fogadó szerencsejátékosok feje fölött.
Eredeti cím: Fear and Loathing in Las Vegas
Kiadó: Trubadúr, 2017
Fordította: Pritz Péter
2999 Ft, 248 oldal
0 Megjegyzések