NICK HORNBY: POP, CSAJOK, SATÖBBI

"Az imént, amikor Dick és Barry épp egyetértettek abban, hogy igazából nem az a fontos, hogy milyen maga az ember, hanem hogy milyen az, amit szeret, Barry felvetette, hogy kérdőívet kellene összeállítani a szóba jöhető partnerek számára, egy két- vagy háromoldalas dokumentumot, amely elemi tájékoztatást nyújtana a tesztel személy ízléséről a zene, a mozi, a tévé és a könyvek tekintetében. Ez kettős haszonnal járna: a) helyettesítené a kínos, puhatolódzó beszélgetéseket, és b) megóvná az embert attól, hogy ágyba bújjon valakivel, akiről később esetleg kiderülhet, hogy megvan neki Julio Iglesias összes nagy- és kislemeze."

Ha egyszer lenne olyan lehetőségem, hogy találkozzak Nick Hornby-val, neki biztosan azt mondanám, hogy ő az az író, kire tényleg megérte várni. Éveket. A Pop,csajok, satöbbit szokás úgy emlegetni mint kultuszregényt. Az ilyen kijelentéseket pedig szerettem mindig fenntartásokkal kezelni. Ezért is tartott ilyen sokáig, hogy egymásra találjunk. És azt hiszem, hogy jókor, még csak most volt itt az ideje. Mert ha évekkel korábban belekezdek, valószínűleg pont azt láttam volna csak ebben a történetben, amit mindenhol előszeretettel kiemelnek... és ezzel egy sabolnná alakítják Hornby világklasszis sztoriját... ugyanis oké, valóban nyilvánvaló, hogy ez egy regény egy egyfajta szerelmi vallomás a popzene iránt. De ha csak ezt látod, akkor rosszul olvasod, vagy olvastad. Persze. Van itt zene bőven. Mivel a főszereplő egy lemezboltban dolgozik és az a legkedvesebb hobbija, hogy különböző kazettákat készít magának vagy éppen az aktuális csajának a kedvenc számaival, elég nyilvánvaló, hogy maga az író is tájékozott a témában. Bár itt kell megjegyeznem, hogy engem ez a rész nem fogott meg. A pop talán tinikoromban volt hozzám a legközelebb, és még akkor is nagyon-nagyon távol álltam a klasszikus rajongó definíciójától. Nem jártam koncertekre, nem voltak fent poszterek a falamon és nem rajongtam egy híres fiúbandáért sem. Nekem kicsit mindig inkább az alternatív/indie felé húzott a szívem. Példul Benedict Wells - ha már írói párhuzamot kell hoznom - sokkal inkább megfogott a zenei listáival a Beck utolsó nyarában vagy éppen az És véget ér a magány című regényével, főleg mikor bedobta Elliot Smith-től a Between the Barst. Ott még a szívem is megdobbant kicsit. De Hornby ezekkel a zenékkel itt rám nem hatott. Pedig el tudtam vonatkoztatni attól, hogy bezzeg most már bármit elérünk fél másodperc alatt akár a youtube-on, akár a spotify-on. Sőt, ezek a kazettás zenei részek még egy kis nosztalgikus hangulatot is adtak az egyébként egyszerű történethez. (Vagy a bakelit lemezie. Mert annak én is rajongója vagyok... és bár nincs otthon 1200 bakelitem, tehát Rob szerint semmit sem érek, attól még rajonghatok érte.) De nem ez a lényeg. Mert mint mondtam ez egy regény nem csak a zenéről, a pop-ról és a szerelemről szól. Ez a regény a megszállottságról és elutasításról mesél.

Rob a főszereplőnk, akiben megismerünk egy viszonylag már nem fiatal srácot (36), aki Londonban él, lemezboltot vezet, hiszen mindig ez volt az álma... vagy pont nem? Egy furcsa alak, aki belefáradt az életébe: belefáradt a családjába, a barátaiba, a lányokba akikkel együtt volt, a zenébe... ő az a magányos ember, aki nem képes egyedül lenni. A kapcsolatai nem tartanak ki. Családjával alig beszél, nem keresi őket, ha ők keresik, nem akar velük beszélni. Mégis, mikor szüleihez utazik, akik épp a szomszédban vannak és jól szórakoznak, nem tudja ezt a helyzetet megélni, és végül meglép. Barátaiba indokolatlanul beleköt, ha azok boldogok, visszahúzza őket, ha nem, még inkább lenyomja. A nőkkel való kapcsolata pedig ezek közös nevezője: ha nem utasítják el, ő az aki elküldi a másikat. Ha kidobják, mindenáron vissza akarja szerezni azt, ami elmúlt... ha megvan, akkor pedig mégsem kell. Hornby ezeket az emberi kapcsolatokat viszi végig a regényen, valahol a felszínen egyébként iszonyat szórakoztató módon... de ami alatta van az mégis elképesztően lehangoló. Elég csak kicserélni az ominózus kazettákat képregényre vagy épp videojátékra, máris ott áll Rob helyén egy klasszikus, 21. századi 'geek', a legutóbbi generáció 'elveszett tagja', akkor akár te is lehetsz Rob. De Rob védelmében legyen mondva: elég összetett figura. Önsajnálat az van benne bőven, sőt, ez már egy voltaképpeni elcseszettség... hiszen azokat szívatja meg leginkább, akik ott vannak mellette, akik minden hülyesége ellenére is segíteni akarják. De aki nem akarja, hogy segítsenek rajta, azon azt hiszem nem is lehet... akarni lehet, de működni nem fog. Rob a harmincas éveiben jut el arra a pontra, amire a szerencsések sokkal korábban: megpróbálni elengedni azokat a gyerekkori, kamaszkori vágyakat és álmokat, amik bár szépek és csillogóak, mégsem összeegyeztethetőek a valósággal... sem azzal amit sokszor maga a világ tol erőszakosan az arcunkba: hamis képeket, rózsaszínbe csomagolt hazugságokat, amikért persze lehet epekedni. Csak kár. És hát ez a regény, meg maga Hornby sem szépíti ezeket a dolgokat... Robon keresztül inkább jól a nyakunkba zúdítja az egész sz@rt. És jól is teszi. Mert olvasás közben Rob felhúzott, idegesített... néha fel is rúgtam volna. Aztán rájöttem: sokszor én is ilyen hülye vagyok. Én is csináltam ilyet. Én is reagáltam így. Jó tanulmány ez a Hornby-nosztalgia. Mindenkinek ajánlott.

Értékelés: 5/4

„Ha férfi vagy, el kell olvasnod ezt a könyvet, aztán elolvastatnod a partnereddel is…” írta Nick Hornby regényéről egy angol kritikusa. És a tanácsát sokan meg is fogadták, hiszen a Pop, csajok, satöbbi az utóbbi évek angol irodalmának egyik legolvasottabb, legnépszerűbb könyve. Rob Fleming, a harmincöt éves popzenerajongó, poplemezgyűjtő, poplemezboltos történetében, boldog és boldogtalan szerelmeiben, szexuális hőstetteiben és leégéseiben, fájdalmas szakításaiban és olykor Woody Allent idéző szerencsétlenkedéseiben bizonnyal sokan ráismernek a saját életükre – és jólesően kinevetik a főhőssel együtt saját magukat is. Nick Hornby ugyanis egyre terebélyesedő sikerét leginkább egészen utánozhatatlan humorának és öniróniájának köszönheti. Egy szó mint száz: ha férfi vagy (vagy nő, aki szeretné megismerni a mai férfiak mafla, gyötrődő lelkét), ha voltál már szerelmes (vagy leszel), ha valaha elhagyott a partnered (vagy te hagytad el őt), ha szereted a popzenét (bár akkor is, ha nem), ha még kezdő vagy, és szeretnéd tudni, milyen megpróbáltatások várnak rád a szexben és a szerelemben, vagy ha már túl vagy sok mindenen, ha olykor a szexet zűrös dolognak érzed, máskor meg az egyetlen örömnek az életben, ha olykor elfog a halálfélelem, ha sehogy sem sikerül felnőnöd, ha néha szörnyen elcseszed az életed… akkor el kell olvasnod ezt a könyvet.