"Patrick Bateman, aki egy halom újságíróval van meg egy jól ismert filmproducer három fiával, odajön, kezet ráz velem, végigméri Chloét, megkérdi, mi van a klubbal, meg hogy nagy buli lesz-e holnap este, elmondja, hogy Damien meghívta, a kezembe nyom egy szivart, és fura foltok vannak az öltönye hajtókáján – Armani, és kábé annyiba kerül, mint egy jobbfajta járgány."
Aki olvasott már Breat Easton Ellis regényt, pontosan tudja, hogy nála nincs középút; valakit vagy elkap ez a bizarr és teljesen káoszba forduló világ, vagy totális bukás és ösztönös taszítás lesz a vége. Nekem ez a beteges kapcsolatom az íróval az 'Amerikai psycho'-val indult, és bár az elején döcögve sikerült ráhangolódnom erre az egészre, amit Ellis adni akar és tud, a végén, számomra is meglepő módon egy óriási szerelem lett: abuzív, mocskos és már-már pervez, de akkor is felvállalom... nekem ez az ember egy irodalmi hős, akit egy mondatból bármikor képes leszek beazonosítani akár ezer közül is. Ennek ellenére egyik Ellis regényt sem tudom jó szívvel ajánlani olvasásra... mondjuk, bárkinek? Kell ehhez egy lelkiállapot, egy beállítottság (a szó jó és normális értelmében) illetve egy magas fokú nyitottság arra amit az ő történeteitől kapni tudunk, bár azt is elmondhatom a tapasztalatok alapján, hogy minden kísérletező típusnál nagyon rövid időn belül eldől, hogy ez egy nagykönyv szerint megírt egymásra találás lesz-e avagy sem. Így felesleges időt senkinek sem rabol majd el az életéből, mert aki ezt nem tudja befogadni az szinte 100%, hogy pillanatok alatt félreteszi a könyvet és lapoz egy újra, megpróbálva kiirtani a emlékeiből is a kezdeteket és ezt a találkozást. A 'Glamoráma' talán az eddigi leghosszabb munkája Ellis-nek, és így utólag visszatekintve az 'Amerikai psycho'-nál is nehezebb olvasmány, amire korábban nem mertem volna fogadni; egyenesen azt tudnám rá mondani, hogy undorító, hátborzongató és aberrált, ezért is nehéz egy tisztességes értékelést összehozni róla... mert erre azt mondani, hogy szerettem? Lehet persze, de akkor nem néznek engem is beteges pszichével rendelkező egyénnek? Remélem nem... mert ez a regény egyszerre taszított és vonzott is, imádtam, de szerettem volna minden oldal után letenni... csakhogy egyszerűen nem ment. Függőséget okozott, akárcsak a testvére. Aki ismeri az 'Amerikai psycho' világát (nem a filmeset, az itt most nem ér), az cserélje le a szereplőket és márkákat modellekre és a hollywoodi világból ismert arcokra, a pornográf szexszituációk leírását... hát azt hasonlóan perverz szexjelenetekre, a zenei hátteret újabb zenei hátterekre, az erőszakot meg terrorizmusra és meg is vagyunk. Ezen kívül minden megvan amit elvárhatunk: 80 és 90-es évek, fogyasztói kultúra, sekélyes ám gazdag és híres emberek, egy általuk megélt beteg és erkölcstelen közeg, ahol nincsenek határok.
Ennyi. Tipikus Bret easton Ellis. Nem számítottam rá, de a végén jobban szerettem ezt a regényét mint a korábban megismert és sokkal híresebb 'Amerikai psycho'-t. A 'Glamoráma' akár több különböző könyvként is megállná a helyét, mert kettő, de lehet, hogy inkább három kerek egész sztorira való anyag is bele van dolgozva... ennek ellenére az elején egymástól teljesen eltérő szálak a végén kiadnak majd egy kerek egészet: egy szürreális és egyben absztrakt valamit, de akkor is egészet. Ellis hol kifáraszt az oldalakon keresztül sorolt celebritások nevével, ami sokszor olyan mint egy elvadult hollywoodi recepteskönyv, itt egy kanálnyi Kate Moss, ott egy csipetnyi Russel Crowe, máshol pedig belenyomja a fejünket nyakig a szarba és csak az utolsó utáni pillanatban enged újra levegőhöz jutni. De aki elkapja a fonalat... szeretni fogja. Szeretni, Inkább... élvezni. Betegesen, de akkor is. Ellis elvisz bennünket a határig, megnézzük együtt mi fér még bele, mennyit bírunk még el: de a végén meglesz a jutalom. És ezt hogyan éri el? Mondom mire kell számítani: szex, drogok, eltúlzott jelenetek, szupermodellek és hírességek, new york-i mindennapok, személyi kultusz, terrorizmus és gyilkosságok, összeesküvések és csalások, popkultúra, hallucinációk, durva erőszak és manipuláció, emlékek és álmok, zene... és sok sok sok konfetti. Sokan bántják ezt a regényt, hogy nem elég összeszedett, követhetetlen és zavaros... de pont ebben a rendetlennek tűnő összevisszaságban rejlik a szépsége és a tökéletessége. Attól, hogy sokszor elveszítjük a fonalat és az események körforgásába zuhanunk, pontosan abba az állapotba helyez bennünket Ellis, amiben a főhős is van: Victor. Megkérdőjelezünk mindent, bizonytalanok vagyunk, egyre kevésbé érzékelve a valóság és a fantázia közötti határt... mintha 24 órán keresztül folyamatosan be lennénk tépve mi, olvasók is. És az elején küzdünk ellene, meg akarjuk fejteni és érteni, hogy mi történik, ki kicsoda, ki mit csinál és miért... de ez egy ponton túl lehetetlen lesz; és amikor átbillenünk és elengedjük a gyeplőt, hagyva, hadd vigyen bennünket ez a beteg világ és a sok sok beteg ember amerre csak akar... akkor fog igazán beütni a cucc. Összességében soha senkit sem fogok arra biztatni, hogy vágjon bele egy Ellis-regénybe. Én csak annyit tudok tenni, hogy vállalom: eddig mindegyiket imádtam. A következő 'Az informátorok' lesz, ami a novelláit tartalmazó kötet, de nagyon hasonló világokba enged majd visszatérést a leírás alapján. Szeretlek, na... kimondom. Írj bármit, én belecsapok.
Ennyi. Tipikus Bret easton Ellis. Nem számítottam rá, de a végén jobban szerettem ezt a regényét mint a korábban megismert és sokkal híresebb 'Amerikai psycho'-t. A 'Glamoráma' akár több különböző könyvként is megállná a helyét, mert kettő, de lehet, hogy inkább három kerek egész sztorira való anyag is bele van dolgozva... ennek ellenére az elején egymástól teljesen eltérő szálak a végén kiadnak majd egy kerek egészet: egy szürreális és egyben absztrakt valamit, de akkor is egészet. Ellis hol kifáraszt az oldalakon keresztül sorolt celebritások nevével, ami sokszor olyan mint egy elvadult hollywoodi recepteskönyv, itt egy kanálnyi Kate Moss, ott egy csipetnyi Russel Crowe, máshol pedig belenyomja a fejünket nyakig a szarba és csak az utolsó utáni pillanatban enged újra levegőhöz jutni. De aki elkapja a fonalat... szeretni fogja. Szeretni, Inkább... élvezni. Betegesen, de akkor is. Ellis elvisz bennünket a határig, megnézzük együtt mi fér még bele, mennyit bírunk még el: de a végén meglesz a jutalom. És ezt hogyan éri el? Mondom mire kell számítani: szex, drogok, eltúlzott jelenetek, szupermodellek és hírességek, new york-i mindennapok, személyi kultusz, terrorizmus és gyilkosságok, összeesküvések és csalások, popkultúra, hallucinációk, durva erőszak és manipuláció, emlékek és álmok, zene... és sok sok sok konfetti. Sokan bántják ezt a regényt, hogy nem elég összeszedett, követhetetlen és zavaros... de pont ebben a rendetlennek tűnő összevisszaságban rejlik a szépsége és a tökéletessége. Attól, hogy sokszor elveszítjük a fonalat és az események körforgásába zuhanunk, pontosan abba az állapotba helyez bennünket Ellis, amiben a főhős is van: Victor. Megkérdőjelezünk mindent, bizonytalanok vagyunk, egyre kevésbé érzékelve a valóság és a fantázia közötti határt... mintha 24 órán keresztül folyamatosan be lennénk tépve mi, olvasók is. És az elején küzdünk ellene, meg akarjuk fejteni és érteni, hogy mi történik, ki kicsoda, ki mit csinál és miért... de ez egy ponton túl lehetetlen lesz; és amikor átbillenünk és elengedjük a gyeplőt, hagyva, hadd vigyen bennünket ez a beteg világ és a sok sok beteg ember amerre csak akar... akkor fog igazán beütni a cucc. Összességében soha senkit sem fogok arra biztatni, hogy vágjon bele egy Ellis-regénybe. Én csak annyit tudok tenni, hogy vállalom: eddig mindegyiket imádtam. A következő 'Az informátorok' lesz, ami a novelláit tartalmazó kötet, de nagyon hasonló világokba enged majd visszatérést a leírás alapján. Szeretlek, na... kimondom. Írj bármit, én belecsapok.
Értékelés: 5/4
Glamoráma – azaz hírességek, sztárok, csillogó egyéniségek panorámája. Ezt kínálja új, fergeteges cselekményű könyvében Bret Easton Ellis: kandi kíváncsiságunk kielégítését, hogyan élnek, hogyan szeretnek, ölelnek, ölnek, üzletelnek a sztárok, egy új világ új, veszélyes elitje… A szerző könnyed, csipkelődő szatírának induló regényéből végül kafkai hangulatú vízió bomlik ki, amelyben úgy kavarognak korunk „hősei”, a film- és popsztárok, topmodellek, rendezők, producerek, sportolók, divattervezők, mint konfettik egy végtelen buliban… vagy mint egy felrobbantott repülőgép utasai.
Európa, 2016, 656 oldal
Fordította: M. Nagy Miklós
0 Megjegyzések