CARLOS RUIZ ZAFÓN: LELKEK LABIRINTUSA

"A halandók többsége sosem ismeri meg a végzetét; az egyszerűen csak elgázol bennünket. Mire felemeljük a fejünket, már csak azt látjuk, hogy távolodik az úton, és már késő: az út hátralévő részét az álmodozók által felnőttkornak nevezett árokban kell megtennünk. A remény nem más, mint az abba vetett hit, hogy ez a pillanat még nem jött el, hogy sikerülhet meglátnunk saját végzetünket, ha közelít, és hogy időben felugorhatunk rá, mielőtt még örökre szertefoszlana a lehetőség, hogy önmagunk legyünk, és arra ítélne, hogy az ürességben éljünk, az után epekedve, aminek lennie kellett volna, de sosem lett."

Nem titok, 'A szél árnyéka' óta óriási szerelem fűz Zafón-hoz, a teljes írói világához és az 'Az Elfeledett Könyvek Temetője' sorozathoz is, aminek most a végéhez értünk a 'Lelkek labirintusá'-val. Amikor megláttam ezt az utolsó, befejező kötetet: kicsit sokkot kaptam, ugyanis a mérete a korábbiakhoz képest elképesztő, minimum a duplája a megszokottnak, de hát aki rajongó nem fog panaszkodni, mert ha most muszáj is lesz elköszönni a szereplőktől, legalább húzzuk el és élvezzük ki ezt az hátralévő kalandot maradéktalanul. Zafónnak abban rejlik az egyik nagy varázsa, hogy pillanatok alatt képes behúzni bennünket a történetbe és súlyos addikciót is okoz ezzel nekünk: nagyjából egyik regényét sem voltam eddig képes könnyen letenni vagy szünetre küldeni. Bár 'A szél árnyéka' számomra mindig az első, felülmúlhatatlan élmény marad - amit az 'Angyali játszma' egyébként szorosan követ - nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen lezárást tervezett az író a korábbi kötetekből megismert és (legtöbb esetben) megszeretett karaktereknek, ezért is ért meglepetésként, hogy a reflektorfény nem kimondottan rájuk irányul, és bár visszaköszönnek az események folyásában, a főszereplő egy teljesen új alak lesz. Zafón nem hagyott cserben - ezt már az első 100 oldalán során megállapítottam - ugyanis úgy csürte-csavarta, fűzte és szőtte össze a különböző szálakat - régi, elfelejtetteket és teljesen friss, csillogó újakat - hogy arra egy szó van: mestermunka. Aki hiányolná a Sempere családot, Fermínt, Fumero felügyelőt vagy éppen Julian Carax karakterét, nyugodjon meg: még mindegyikük kap lehetőséget a visszatérésre és nekünk is lesz alkalmunk külön-külön búcsút mondani nekik. A korábbi kötetekből megismert események és a jelen történései szépen összefonódnak a Temető legendájával és ezzel a húzással Zafón tényleg egy labirintusba lök bennünket, csakhogy megoldókulcsot nem ad hozzá: vakon sodródunk majd az elsuhanó szereplők mellett, ahol talán egy vezetőnk lesz időnként: az új főszereplő, Alicia. És nekem az egyetlen problémám itt, vele volt. Annyira más ez nő a korábbi, megszokott Zafón-szereplőkhöz képest, hogy 800 oldal is kevésnek bizonyult arra, hogy megszokjam és ne érezzem minden alkalommal idegennek ebben a történetben.

Ettől függetlenül - és szerencsére - az író hozza a megszokott szépségét ennek a sorozatnak: akinek a gótikus, sötét, izgalmas és sok esetben (fizikailag is) megrázó és kegyetlen Zafón-világ hiányzott, mindent megkap a 'Lelkek labirintusától' is. Aki a Sempere családhoz szeretne visszalátogatni, hát, ő sem marad mellékvágányon, de én kissé csalódott voltam, hogy az új főszereplőnk irányába billen a képzeletbeli mérleg és bizony sokkal-sokkal kevesebb figyelem irányul majd Daniel Sempere és a többiek sorsára. Viszont, megbocsájtok bármit Zafónnak, ugyanis Fermín Romero de Torres ismét viszi a prímet és szerencsére ellensúlyozza újonnan kapott nyomozópárosunk - Alicia és Vargas -komor, nyomasztó kettősét. A Zafón-féle varázslat visszatér ('A mennyország fogságában' nekem kissé ledadogott) de azt a pluszt, azt a bizonyos valamit, ami annyira ott van a 'A szél árnyéka' minden egyes lapján... itt sem találtam meg és ez hiányérzetet hagyott bennem. Ami ott kiemeli és annyira egyedivé teszi az egész történetet, azt a teljes barcelonai világot, itt egy élvezhető és kalandos szórakozássá csillapodik, viszont ezzel el is veszítve - számomra persze - a szépirodalmi értékéből a teljes egésznek. Visszagondolva a sorozatra, én bőven elégedett lettem volna az új események és szereplők nélkül is, akikkel nem tudtam mit kezdeni és akik inkább elidegenítettek és távol tartottak attól a bizonyos "lapok közé belebújós" érzéstől... mindezt úgy, hogy egy új főszereplő miatt a korábbiak szorulnak háttérbe, sőt, néha már azt éreztem, hogy egyesek méltatlan módon meg lettek fosztva önmaguktól, a saját és rájuk jellemző egyedi vonásoktól, például Daniel esetében, ahol talán ez a legszembetűnőbb és legfájóbb is volt. Nyilván egy ilyen sorozat zárásakor akaratlanul is magasak az elvárások, és ha nem azt kapjuk amire számítunk, csalódottan köszönünk el egy ennyire szeretett világtól. Az alapok megvoltak, ezt kár is lenne vitatni, imádtam újra látni mindenki, de fájt is elengedni a sok év alatt megszeretett szereplőink kezét, szép sorban és egymás után. Az új vonal nekem felesleges volt, boldogabb lettem volna egy fele ekkora regénnyel de a jól ismert arcokkal, akik nem csak itt-ott, kapkodva vannak előrángatva a sötét, nyomasztó és félelmetesen izgalmas díszletből. Bár nekem mindig az első rész lesz a kedvenc, az örök szerelem akkor is David Martín marad... mindenesetre a lezárás szép és biztos, hogy a 4 kötet még újraolvasós lesz egyszer a jövőben.

Értékelés: 5/4,5

Barcelona, ötvenes évek. Daniel Sempere, aki az Elfeledett Könyvek Temetőjében örökbe fogadta. A szél árnyéka elárvult példányát, már felnőtt férfi, családapa. Az édesanyja emlékképét elhomályosító sötét titok azonban változatlanul nyomasztja. Hiába kerek az élete, rémálmai vannak. Az Elfeledett Könyvek Temetője című regényciklus első része, A szél árnyéka 2001-ben jelent meg spanyolul. A sorozat hamar a kortárs irodalom élvonalába került, öt világrészen hódít. További darabjai az Angyali játszma, A mennyország fogságában és a Lelkek labirintusa. A Lelkek labirintusa az előzményekhez hasonlóan önmagában is megáll, hiszen „egy történetnek nincs se eleje, se vége, csakis bejáratai”. Az elbeszélő mesterien vezet végig bennünket az összes szereplő valamennyi megpróbáltatásán – nemcsak ebben a történetben, hanem az 1900-tól 1992-ig szőtt bonyodalmas história egészében is. Egyetlen fontos szálat sem hagy elvarratlanul. Ezúttal Daniel anyjának fájdalmas titkára is fény derül. A politika nagybani és kicsinyes játszmái, a dráma, a szerelem és a szakadatlan ármánykodás közt pedig a kellő pillanatban megcsillan a komikum: színre lép Fermín Romero de Torres. „Kópé ex machina.”