"– Nem, ha azt akarja kérdezni, hogy miért indultam evezni a ködben,
amikor vámpírok, démonok és boszorkányok követnek – feleltem. Nem
volt kedvem a leckéztetéshez; ma reggel sémiképp.
– Nem – mondta kissé élesen –, habár kitűnő kérdés. Azt akartam
kérdezni, hogy miért jár csukott szemmel.
– Miért, maga nem szokott? – nevettem.
– A vámpíroknak csak öt érzékük van – rázta meg a fejét Matthew. –
És jobbnak látjuk használni mindet – tette hozzá kajánul."
Általában próbálok nem előítéletes lenni egy-egy témával vagy éppen műfajjal szemben, de Deborah Harkness ebbe sajnos menthetetlenül beleesett pár évvel ezelőtt. Ami megmentette a kapcsolatunkat: az HBO, Mindenszentek-trilógiát feldolgozó sorozata volt. Ha agyonütnek sem tudom már felidézni mi vitt végül rá, hogy megnézzem - talán a Matthew Goode-féle sárm - de azt vettem észre, hogy minden hibája ellenére rá tudott venni, hogy ott ragadjak a kanapén a tévét lesve. Ha tévedek, el szoktam ismerni, innen jön tehát a mi kissé hullámvölgyes viszonyunk, ugyanis ezek után muszáj volt adnom egy esélyt a regénynek is. Első kezdetre volt egy iszonyatosan erős sablon érzetem, ami sok Alkonyat-könyv és/vagy koppintás után fel tud bennem törni, bár nem vitatom, hogy sok esetben ennek ellenére is tud működni a dolog: adott egy ártatlan, szép, átlagosnak TŰNŐ női főszereplő, akit a végzet valami titokzatos, néha gonosznak tűnő, sötét lovagnak rendel. Na nekik nagyon nem kellene találkozni és összejönni, pláne nem ragaszkodni is a másikhoz, mégis ez történik: kivonva ezzel szinte mindenki más ellenérzését vagy haragját. Na most ebben keverjünk egy kis misztikumot, mágiát, természetfelettit és bumm, kész a sztori. Mindenki ismer ilyen történetet. Valamelyik sikerült és robbant, de sok feledésbe merül: köszönhetően a sablonosságnak. Jelen esetben Harkness sem húzott 19-re lapot, ugyanis hozott egy képességeit elnyomó, alig ismerő boszorkányt és egy vámpírt, aki először önös érdekből kerülgeti a főhősnőt, de természetesen úgy beleszeret, amihez hasonló élménye az elmúlt 1500 évben nem volt. Na most ők ketten lesznek majd a világ ellen, mert természetesen - kissé sablonos mivoltából fakadóan - majdnem mindenki keresztbe akar majd tenni nekik. Idáig elég ismerős a felvezetés, sőt, ennyiből akár más könyvre is tippelhetnénk. De nem akarom végigironizálni a bejegyzést, mert alapvetően tudtam szeretni és emiatt nem is akarom/fogom jobban bántani... nézzük, miért.
Diana Bishop egy éppen Oxfordba érkező fiatal történész, kutatási területe pedig az alkímia. Első jó pont, ugyanis végre nem egy agyatlan, életre képtelen és állandó megmentést igénylő nebáncsvirág lesz a főszereplőnk, akinek a bőrébe - tulajdonságainak és jellemének hiányában - könnyen és gyorsan bele tud bújni nagyjából bármilyen korú-stílusú-értelmi képességű akárki. Diana-t lehet majd szeretni-nem szeretni, de mondhatjuk, hogy társaihoz hasonlóan több paraméterrel ruházza fel a teremtője, azáltal pedig adott neki karaktert és egyéniséget is. Itt nem az lesz a lényeg, hogy mi tudjuk magunkat a bőrébe képzelni és egy szép díszletben, nagyokat sóhajtva várni estéről-estére, hogy eljöjjön értünk az éjszaka sötét hercege, hogy aztán jól meg legyünk mentve a veszélytől, haláltól, minden egyéb csúnyaságtól... egyszerűen lesz egy karakánt főhősnő, akinek megismerjük a jelenét, lassan a múltját, hogy aztán együtt izguljunk a jövőjéért is. Diana és Matthew az oxfordi könyvtárban találnak majd egymásra, ahol a lány óvatlanul felfedi mágikus képességeit, ráadásul elköveti - akaratán kívül - azt a katasztrofálisan nagy hibát, hogy megszerez egy sok-sok éve eltűnt kéziratot, amire minden teremtménynek fáj a foga: boszorkányok, vámpírok és démonok is magukénak akarják tudni, készen arra, hogy voltaképp bármilyen mocsokságot elkövessen a cél érdekében. Bár nem jellemző egy boszorkány-vámpír szövetség kialakulása, sőt, egyenesen tiltott is, Matthew, majd Diana is rájön az idő előrehaladtával, hogy magasról tesznek a szabályokra, mert együtt akarnak lenni. Persze ahol vannak ellenségek, ott lesznek támogatók is, nyilván kisebbségben, de minden baráti segítség fontos mozgatórugója és sarokpontja lesz a további eseményeknek.
Mivel Diana biztonsága rövid időn belül az első legfontosabb kérdés lesz, Matthew úgy dönt, hogy elrejti a lányt, amíg az képes lesz fejleszteni boszorkány-képességeit és kezelni a belőle feltörni akaró mágiát, ezért ősi, francia kastélyába viszi az anyjához. Na most Sept-Tour sem lesz olyan titkos mint azt szeretnék, folytonos látogatók zavarják majd meg a romantikusnak ígérkező kis kiruccanást, ami majd elindítja őket egy új úton is... mindeközben pedig kapunk mi olvasók: történelmet, mágiát, kalandot, érzelmeket. Mind Diana, mind Matthew múltja fókuszba kerül a sok-sok oldalnak köszönhetően, ugyanis Harkness nem spórol a szavakkal, amit el akar mesélni, annak nem szab visszafogott keretet és hagyja száguldani az eseményeket szinte 700 oldalon keresztül. A mellékszereplőkből pont annyit kapunk amennyi szükséges, a hangsúly mindig Diana és Matthew kettősén marad, egyre szerethetőbbé téve a karaktereiket. Aki a romantikus szálat keresi ebben a trilógiában elégedett lesz, mert a tiltott szerelemből és nagy vallomásokból-egymásra találásokból lesz ám dögivel, nekem talán túl sok is... de ez persze ízlés kérdése. Engem sokkal jobban lekötött a színes háttér, a történelmi vonal, mert ez legalább hozott valami mást, valami újat ebbe a sablonos - de ötletes - kis alapba, megnyerve ezzel engem is a következő részre. Bár hosszú regény, nem untam egy percig sem, szóval összességében csak ajánlani tudom. Nem voltak túl nagy elvárásaim, de amit szerettem volna megkapni, azt szerencsére megtaláltam a lapok között. Jöhet a következő, köszönöm!
Értékelés: 5/ 4,5
Diana Bishop, az alkímia történetével foglalkozó fiatal történész – aki akarata ellenére lett boszorkány, és azért választotta a tudományos pályát, mert így kíván megszabadulni e terhes örökségtől – az oxfordi Bodley könyvtárban ráakad egy titokzatos, elveszettnek vélt könyvre, az Ashmole 782 névre hallgató kéziratra. Rajta kívül azonban más túlvilági lények, démonok és vámpírok is ott nyüzsögnek a könyvtárban, és az ő érdeklődésüket is felkelti az eltűnt kötet, mert olyan titkokat sejtenek benne, amelyek meghatározóak lehetnek a teremtmények – azaz a nem-emberek – sorsára nézve. Azt is meg szeretnék tudni továbbá, hogy a boszorkány-történésznő miként bukkanhatott rá erre a kivételes ritkaságra. A Diana körül gyülekező túlvilági teremtmények központi figurája egy ezerötszáz éves vámpír, Matthew Clairmont, aki mellesleg az oxfordi egyetem professzora és az Angol Tudományos Akadémia tagja. Ők ketten elhatározzák, hogy megfejtik az eltűnt kézirat titkát.
Eredeti cím: A Discovery of Witches
Cartaphilus, 2018, 696 oldal
Fordította: Baló András Márton
0 Megjegyzések