" Újabb füstkarika indult a plafon felé.
– Komolyan… komolyan azt gondolom, hogy a szerelem tudáson alapul. Közelről kell ismerni valakit, hogy szeretni tudd. Ezek szerint a szerelem első látásra önellentmondás. Hacsak nem történik misztikus, gigabájt léptékű információletöltés az egyik agyból a másikba. De ez nem hangzik túl valószínűnek.
– Hmm, nem is tudom.
Töltöttem teát a barátomnak."
David Mitchell egy elég egyedi és különleges helyet foglal el a könyvespolcomon, valahogy a Murkami Haruki - Kazuo Ishiguro és Paul Auster - Jonathan Safran Foer duók között tartom... valamiért oda illik, nem tudom pontosan megmagyarázni miért. Bár nálunk az első Mitchell kiadás a 'Felhőatlasz' volt - köszönhetően a filmnek - a 'Szellemírók' szerencsére követte 2017-ben, ami egyébként az író első kötete, és amit talán még jobban szerettem, mint a híresebb nagy testvérét. Nehéz írni erről egy összefoglalást, ugyanis Mitchell világa semmihez sem hasonlítható csúsztatások nélkül és voltképpen a cselekmény(ek) leírása is kihívás: ahogyan az író is alátámasztotta, a 'Szellemírók' kilenc egyedülálló történet egy regényben összevonva, lazán kapcsolódva egymáshoz. Első alkalommal gyorsan és kissé kapkodva haladtam végig ezen a szerteágazó történeten, ezért 2020-ra kitűzött cél, hogy újra nekifutok és sokkal lassabban, figyelmesebben követem végig az egyik fejezetből a másikba fonódó szálat, hogy a tizedik, fejező résszel végül megkapjam majd a 100%-os kerek képet, ami első olvasatra kissé döcögött, mert nem tudtam minden finomságát és részletességét észrevenni, élvezni. Most egy átlagos regény esetében az alapfelállás, hogy van egy elbeszélőnk, egy narratívánk és egy lineáris idővonalunk... a 'Szellemírók' esetében ez kuka, felejtsük is el, mert itt minden lesz, csak nem egyszerűség. Bár a narrátor mindig E/1-ben csap bele a saját történetébe, de a személye minden fejezetben más és a szokásos formákat sem tartja: a sztorinak nem lesz a hagyományos értelemben vett eleje, közepe és vége. Közben az író ott lebeg a 9 történet felett mint egyfajta "szellem a dobozban" és ha hagyjuk magunkat behúzni a csőbe, könnyen helyez bennünket olvasókat az irodalmi nyomozó hálátlan szerepébe: megpróbáljuk megfejteni a kapcsolatot a fejezetek, történetek és szereplők között, ami gyorsan oda vezet majd, hogy már minden apróságban nyomokat kezdünk felfedezni és ez egy frusztrációt is okoz az előrehaladásban. Ha azonban meg tudunk szabadulni a kényszeres érzettől és elkapjuk a fonalat, akkor író és olvasó között is létrejön egyfajta kapcsolat, főleg ha hagyjuk, hogy Mitchell vezessen bennünket... mert bár nem tesz mindent nyilvánvalóvá és arra ösztönöz, hogy ne csak élvezzük a regényt, de gondolkodjunk is, Ő is és az olvasó is kell ahhoz, hogy a végén összeálljon a 'Szellemírók' világa, na meg, hogy elmúljon belőlünk a nyomozói kényszer görcsössége.
Minden fejezet más országban, más szereplővel történik: először Japánban kezdünk, majd továbblépünk Hong Kongba, Kínába és Mongóliába, onnan teszünk egy kitérőt orosz területekre, belép a képbe Anglia és az ír vidék, hatalmas ugrással New York is beköszön és végül visszatérünk a kezdőpontra Tokióba. Nem tudom Mitchell a való életben mekkora kozmopolita és vajon járt-e ezek közül az összes országban, ismeri-e az egymástól erősen eltérő kultúrákat, de ha nem, akkor is maradéktalanul elhiteti velünk, hogy ezekről részletesen tájékozódott: hitelesen ír, különböző hangon szólal meg és különféle világnézeteket jelenít meg. Egyaránt megjelenik a kelet és a nyugat világa, egyfajta cikkcakk-ban járjuk majd be a földgolyót és ez a kissé összevisszaságnak tűnő pörgés és ugrálás a szereplőiben is visszaköszön: lesz jazz zenész elbeszélőnk, talk-show házigazdánk, ügyvéd-bankárunk, bombamerényletre készülő szekta tagunk, de Hermitage-ban dolgozó művészetkedvelőnk és egy névtelen lélek/szellem is lesz majd a mesélő bőrében. Mitcell egy finom, ötletes, érzékeny... néha pedig humoros mesemondó. Aki olvasta a 'Felhőatlasz'-t, könnyen megtalálhatja a 'Szellemírók' lapjain az ott megismert elemeket és erőteljesen egyedi vonásokat, aki pedig szereti a tipikusan "pillangó-hatás" történeteket, elégedett lesz ezzel a regénnyel is. Utána persze elgondolkozunk azon, hogy vajon milyen hatással vagyunk a jövőre, a másik emberre akár egy aprósággal is: például ha reggel nekiütközök valakinek a metróban és mondjuk emiatt lekési az éppen induló járatot, 5 perccel késleltetve ezzel a napját, vajon mekkora hatással lesz ez a továbbiakra? És ez mi miatt alakul így? A sors vagy a véletlen miatt? Ennek így kellett lennie, oka volt... vagy csupán egy hiba a nagy egészben, ami egy új, nem várt hullámot vet, ami végiggyűrűzik majd a teljes világon és okoz valami MÁS-t például Ázsiában egy ismeretlen valaki életében? Ezzel persze a végtelenségig lehet játszani és Mitchell is ezt teszi: szépen beültet bennünket olvasókat a hintába és hagyja, hogy élvezzük, szeressük és kinyomozzuk az eseményeket, amiket azért a háttérből persze irányít. A 'Szellemírók'-ról sem lesz lesz két egyforma vélemény, és valószínűleg mindenki más fejezetet emelne ki a végén, azt is persze más, eltérő okból. Ettől függetlenül én várom a következő Mitchell regényem, ami a 'Csontórák' lesz... van benne valami elképesztően varázslatos, kicsit talán komor és kellemesen nyomasztó is. Nem kimondottan szeretek tőle olvasni és nem is nevezném a kedvenc írómnak... de van benne valami elképesztően addiktív faktor ami már a 'Felhőatlasz'-nál elkapott.
Minden fejezet más országban, más szereplővel történik: először Japánban kezdünk, majd továbblépünk Hong Kongba, Kínába és Mongóliába, onnan teszünk egy kitérőt orosz területekre, belép a képbe Anglia és az ír vidék, hatalmas ugrással New York is beköszön és végül visszatérünk a kezdőpontra Tokióba. Nem tudom Mitchell a való életben mekkora kozmopolita és vajon járt-e ezek közül az összes országban, ismeri-e az egymástól erősen eltérő kultúrákat, de ha nem, akkor is maradéktalanul elhiteti velünk, hogy ezekről részletesen tájékozódott: hitelesen ír, különböző hangon szólal meg és különféle világnézeteket jelenít meg. Egyaránt megjelenik a kelet és a nyugat világa, egyfajta cikkcakk-ban járjuk majd be a földgolyót és ez a kissé összevisszaságnak tűnő pörgés és ugrálás a szereplőiben is visszaköszön: lesz jazz zenész elbeszélőnk, talk-show házigazdánk, ügyvéd-bankárunk, bombamerényletre készülő szekta tagunk, de Hermitage-ban dolgozó művészetkedvelőnk és egy névtelen lélek/szellem is lesz majd a mesélő bőrében. Mitcell egy finom, ötletes, érzékeny... néha pedig humoros mesemondó. Aki olvasta a 'Felhőatlasz'-t, könnyen megtalálhatja a 'Szellemírók' lapjain az ott megismert elemeket és erőteljesen egyedi vonásokat, aki pedig szereti a tipikusan "pillangó-hatás" történeteket, elégedett lesz ezzel a regénnyel is. Utána persze elgondolkozunk azon, hogy vajon milyen hatással vagyunk a jövőre, a másik emberre akár egy aprósággal is: például ha reggel nekiütközök valakinek a metróban és mondjuk emiatt lekési az éppen induló járatot, 5 perccel késleltetve ezzel a napját, vajon mekkora hatással lesz ez a továbbiakra? És ez mi miatt alakul így? A sors vagy a véletlen miatt? Ennek így kellett lennie, oka volt... vagy csupán egy hiba a nagy egészben, ami egy új, nem várt hullámot vet, ami végiggyűrűzik majd a teljes világon és okoz valami MÁS-t például Ázsiában egy ismeretlen valaki életében? Ezzel persze a végtelenségig lehet játszani és Mitchell is ezt teszi: szépen beültet bennünket olvasókat a hintába és hagyja, hogy élvezzük, szeressük és kinyomozzuk az eseményeket, amiket azért a háttérből persze irányít. A 'Szellemírók'-ról sem lesz lesz két egyforma vélemény, és valószínűleg mindenki más fejezetet emelne ki a végén, azt is persze más, eltérő okból. Ettől függetlenül én várom a következő Mitchell regényem, ami a 'Csontórák' lesz... van benne valami elképesztően varázslatos, kicsit talán komor és kellemesen nyomasztó is. Nem kimondottan szeretek tőle olvasni és nem is nevezném a kedvenc írómnak... de van benne valami elképesztően addiktív faktor ami már a 'Felhőatlasz'-nál elkapott.
Értékelés: 5/ 4,5
Mitchell könyvében szellem járja be a világot. Gazdatestről gazdatestre vándorol, keresi a neki rendelt formát és életet, akárcsak a szerző, aki a buldog szívósságával követi nyomon kilenc főszereplője életét a világ kilenc különböző pontján: a terrorista szektatagét Okinavában, a lemezbolti eladóét Tokióban, az angol pénzmosó ügynökét Hongkongban, a buddhista teaárus öregasszonyét Kínában, a gazdát kereső lényét Kínában, a műkincstolvaj teremőrlányét Szentpétervárott, a – szellemíró – dobosét Londonban, a CIA elől bujkáló atomfizikusnőét Írországban és az éjszakai rádiós műsorvezetőét New Yorkban. És bár e hősök nincsenek tudatában, milyen bizarr és kísérteties módon kapcsolódik egymáshoz életük, Mitchell mindvégig magabiztosan tartja kezében a szálakat, sőt arra is ügyel, hogy akkor se gabalyodjanak össze, amikor egy közelgő üstökös formájában már-már becsap a mennykő.
Cartaphilus, Budapest, 2017
Fordította: Bart Dániel, 456 oldal
0 Megjegyzések