"- Mégis, mindennek ellenére - mondta -, legyen bármily röpke is egy első találkozás, én fenntartás nélkül hiszek a coup de foudre erejében, ahogyan a franciák nevezik, ha egy szemvillanás alatt szerelmesek leszünk. csak azt nem tudom - fordította lassan felém az arcát -, vajon lehetséges-e elfelejtenünk az első szerelmet. Már persze akkor, ha voltunk elég bölcsek vagy éppenséggel elég ostobák ahhoz, hogy felismerjük: igenis, minden kétséget kizáróan szerelmesek lettünk. És azzal egy utánozhatatlanul finom mozdulattal az arcomhoz emelte kesztyűs kezét, hogy letöröljön egy könnycseppet, amely csak-csak kibukkant a szememből; majd ujját az ajkához érintette. - Ez maradjon az én titkom - suttogta, és azonnal a hölgyeim felé fordult."
Aki látta a hideget és meleget is kapott Coppola-féle filmet, az tudja, hogy mire számíthat ebben a kötetben, csak vegye le a piszok jó kortárs zenei hátteret és meg is vagyunk. Én személy szerint imádtam Sophia Coppola munkáját, mert bár a fő hangsúly sokszor billen a látvány, a hangulat irányába, egy percig sem unatkoztam és azóta vagy százszor láttam már a Kristen Dunst által újragondolt Marie Antoinette világot. Másrészt pár éve volt szerencsém egy egész napot Versailles-ban tölteni, a nap nagy részét pedig Petite Trinon kertjében, így utólag elmondhatom, hogy a rendező kihozta a maximumot a lehetőségekből és megmutatta, hogy mennyire csodálatos is az MA által mesterségesen létrehozott minivilág. De, hogy ez miért fontos? Mert a trilógia középső kötete mintha a filmet idézné vissza: lassú, sok-sok töltelék résszel, leírásokkal, ruhákkal, bálokkal és szórakozással, kártyapartikkal. Aki a történelemben és az aktuálpolitikában kíván elmerülni súlyosan csalódni fog, ugyanis annak az írónő nem szentel túl nagy szerepet - ahogy állítólag Marie Antoinette sem tette a saját korában. Persze Grey nem akar ítélkezni hőse felett és igenis rak abba nem kevés energiát, hogy egy szerethető és pozitív képet alkosson Marie Anotinette-ről, aki a mai napig is egy megosztó történelmi figura: egyes történészek egy agyatlan szajhának állítják be, még mások inkább a mártír, meg nem értett királyné szerepét szánják neki. Véleményem szerint szegény kezet foghatna Boleyn Annával, ugyanis ezekre a kérdésekre már nem igazán lesznek megdönthetetlen érvek és válaszok, szóval megmarad nekünk, hogy mindenki azt hisz és gondol amit akar. Érzékeny téma ez nekem, ugyanis volt alkalmam összeakadni elvakult rajongókkal, akik közösségi oldalakon emlékeznek meg erről a korról és az itt lezajlott eseményekről, amivel alapjáraton nem is lenne probléma, ha nem TÉNYEKet ordibálnának a nagyvilágba, jelen esetben például, hogy mindenki hülye aki elhiszi a Fersen-féle teóriát, és Marie Antoinette márpedig egy boldog, házasságtörés nélküli szerelemben tobzódott Lajos oldalán a gyerekekkel egészen a bitóig. Amúgy pedig le a történészekkel, mert nem tudnak semmit és mindenkinek a K édes felmenőjét aki mást mer állítani. Na akkor itt szögezzük le, mindenki azt hisz amit akar, ugyanis a mai napig nem bizonyított erről semmi. Az is tény, hogy én előszeretettel hiszek a Fersen gróf-féle szerelemben és bevallom ezért olvastam el a második kötetet is, hátha itt többet kapunk belőle. Aki hasonló cipőben jár, előre szólok, kapunk belőle... de nem eleget.
Aki látta a hideget és meleget is kapott Coppola-féle filmet, az tudja, hogy mire számíthat ebben a kötetben, csak vegye le a piszok jó kortárs zenei hátteret és meg is vagyunk. Én személy szerint imádtam Sophia Coppola munkáját, mert bár a fő hangsúly sokszor billen a látvány, a hangulat irányába, egy percig sem unatkoztam és azóta vagy százszor láttam már a Kristen Dunst által újragondolt Marie Antoinette világot. Másrészt pár éve volt szerencsém egy egész napot Versailles-ban tölteni, a nap nagy részét pedig Petite Trinon kertjében, így utólag elmondhatom, hogy a rendező kihozta a maximumot a lehetőségekből és megmutatta, hogy mennyire csodálatos is az MA által mesterségesen létrehozott minivilág. De, hogy ez miért fontos? Mert a trilógia középső kötete mintha a filmet idézné vissza: lassú, sok-sok töltelék résszel, leírásokkal, ruhákkal, bálokkal és szórakozással, kártyapartikkal. Aki a történelemben és az aktuálpolitikában kíván elmerülni súlyosan csalódni fog, ugyanis annak az írónő nem szentel túl nagy szerepet - ahogy állítólag Marie Antoinette sem tette a saját korában. Persze Grey nem akar ítélkezni hőse felett és igenis rak abba nem kevés energiát, hogy egy szerethető és pozitív képet alkosson Marie Anotinette-ről, aki a mai napig is egy megosztó történelmi figura: egyes történészek egy agyatlan szajhának állítják be, még mások inkább a mártír, meg nem értett királyné szerepét szánják neki. Véleményem szerint szegény kezet foghatna Boleyn Annával, ugyanis ezekre a kérdésekre már nem igazán lesznek megdönthetetlen érvek és válaszok, szóval megmarad nekünk, hogy mindenki azt hisz és gondol amit akar. Érzékeny téma ez nekem, ugyanis volt alkalmam összeakadni elvakult rajongókkal, akik közösségi oldalakon emlékeznek meg erről a korról és az itt lezajlott eseményekről, amivel alapjáraton nem is lenne probléma, ha nem TÉNYEKet ordibálnának a nagyvilágba, jelen esetben például, hogy mindenki hülye aki elhiszi a Fersen-féle teóriát, és Marie Antoinette márpedig egy boldog, házasságtörés nélküli szerelemben tobzódott Lajos oldalán a gyerekekkel egészen a bitóig. Amúgy pedig le a történészekkel, mert nem tudnak semmit és mindenkinek a K édes felmenőjét aki mást mer állítani. Na akkor itt szögezzük le, mindenki azt hisz amit akar, ugyanis a mai napig nem bizonyított erről semmi. Az is tény, hogy én előszeretettel hiszek a Fersen gróf-féle szerelemben és bevallom ezért olvastam el a második kötetet is, hátha itt többet kapunk belőle. Aki hasonló cipőben jár, előre szólok, kapunk belőle... de nem eleget.
Na most Juliet Grey emészthetőbb és könnyebb formában meséli el nekünk, amit anno Antonia Fraser, Stefan Zweig, Evelyne Lever vagy akár Sophia Coppola akart. Azt, hogy ebből mennyi a valóság és mennyi a képzelet műve ne is feszegessük, mert ez szórakoztató irodalom kis történelemmel, amit kár lenne megfejteni... hagyni kell, hogy menjenek az események a maguk útján és Grey minden nyomástól mentesen elmesélje a saját verzióját, amit jócskán kiszínez majd a képzelete, szóval a történelmileg hitelesen megírt részt a fülszövegben azért fenntartással kezelném. De ettől függetlenül kikapcsolt és újra felidézte benne a Coppola-világ színeit és képeit. Marie Antoinette egy kissé naiv és befolyásolható fiatal lányként lép majd újra elénk, aki egy elrendezett házasságban próbál boldogulni a maga módján: egy idegen országban, ismeretlen emberek között, ahol az intrika az udvari élet mindennapos velejárója. Ki hibáztathatná érte, hogy ennyi idősen a politikai és a háború helyett a párizsi szórakozás, az opera, az éjszakai bálok és játékok, na meg a divat érdekli. Persze megjelenik majd a Fersen szál is, mint titkos viszony és szerelem, de ezt Grey valamiért elég felületesen kezeli, inkább egy eszközként használja, hogy bemutasson nekünk egy esendő karaktert, aki csak szeretetre, bizalomra és őszinte barátságra vágyik egy olyan világban, ahol mindenki csak többet és jobbat akar, magasabbra törni és ehhez bárkit képes felhasználni. A kor szellemében van hangulat és ezt szerettem ebben a könyvben... azonban ahogy megérezzük a közelgő forradalom első szelét, sajnos nálam leült a történet és valószínűleg nem is fogom folytatni, azaz a befejező kötetet elengedem. A kimenetel úgyis tiszta mindenkinek, igaz? Coppola is ott vágja a film utolsó perceit, hogy a királyi pár szökni kényszerül a versailles-i udvarból és elkocsiznak a naplementében egy utolsó pillantást vetve az otthonukra. Ez benne talán a leggyönyörűbb húzás... hát én is valahol itt engedem el újra az újabb Marie Antoinette mesét. Viszont nagyon-nagyon vágyom rá, hogy egyszer valaki figyeljen fel Evelyn Farr írónőre, akinek hála angolul már van olyan könyv, ami kimondottan a Marie Antoinette - Fersen kapcsolatra koncentrál: kiadná egyszer valaki nálunk is az 'I Love You Madly' című kötetet? Hiánycikk!
Értékelés: 5/3
1774. Párizs. Mária Antónia mindössze tizennyolc éves, amikor trónra kerül XVI. Lajos feleségeként. Az uralkodópárra hatalmas feladat hárul: megőrizni a Bourbon dinasztiát, és távol tartani Franciaországot a tengerentúlról fújó forradalmi szelektől. Vajon hogyan birkózik meg mindezzel az ifjú királyné? Feladja-e a szórakozásait, extravagáns életmódját, a ruhaköltemények vásárlását, a szenvedélyes színházba és operába járást? Mária Antónia próbál felülkerekedni az őt körülvevő pletykákon és intrikákon, s miközben sokszor szomorúan botorkál házassága sötét útvesztőiben, boldogan hordozza méhében gyermekét, majd titkos szerelembe bonyolódik a svéd Fersen gróffal.
Franciaország tragikus sorsú és fényűző életviteléről elhíresült királynéjának tizenöt évnyi uralkodásáról szól ez a történelmileg hitelesen megírt, lebilincselő regény, amely a Mária Antónia életét megörökítő trilógia második kötete.
Eredeti cím: Days of Splendor, Days of Sorrow
Kiadó: Tericum Kiadó, 2013
Fordította: Kovács Kristóf
448 oldal, 3970 Ft
0 Megjegyzések