"Sok Beth van a világon, akik félszegek és csendesek, ülnek a sarokban, míg nem szólnak hozzájuk, és olyan boldogan élnek másokért, hogy senki sem veszi észre apró áldozataikat, mígnem egyszer ezek a kis tücskök abba nem hagyják a ciripelést a tűzhely mellett, és édes, napfényes jelenlétük szerte nem foszlik, hogy fájó némaságot és homályt hagyjon maga után."
Hála Greta Gerwig több Oscar-díjra jelölt új feldolgozásának, Alcott regénye ismét a figyelem középpontjába került és nem is érdemtelenül. Sajnos hajlamosak vagyunk elfeledkezni az úgynevezett "klasszikusokról", amik bár sokunk könyvespolcán ott sorakoznak a többiek mellett, valamiért mégsem foglalkozunk velük, mellőzzük őket és szép lassan belepi őket a por, mi pedig ismét kevesebbek leszünk egy csodálatos élménnyel, pedig karnyújtásnyira van csak tőlünk, hogy megismerjük ezeket a történeteket. A 'Kisasszonyok'-at én sok évvel ezelőtt kaptam karácsonyi ajándékként és ha emlékezetem nem csal, pár nap alatt ki is olvastam a March nővérek meséjét, ami egyébként tökéletes választás az ünnepi időszakra. Ha láttad a filmet akkor pontosan tudod, hogy mire számíthatsz ettől a kötettől (a végét leszámítva, amit egyébként imádtam, és tökéletes újítás/lezárás volt Gerwig részéről - ezzel szerintem maga Alcott is egyetértene)... szóval ha szeretted ezt a szép, cukormázas, kissé lassú, kosztümös 19. századi világot, akkor az alapjául szolgáló méltán híres regényt is élvezni fogod. Ennek ellenére fenntartom, hogy nem mindenki fogja megtalálni ebben a könyvben azt, ami egy igazán jó olvasmányélményhez kell... most kapásból tudok mondani legalább 5-6 olyan közeli ismerőst, akiről biztos állíthatom, hogy - csúnya szóval élve - egyszerűen unná... pont mint a filmet. Alcott írásmódja szerintem (és nekem) gyönyörű és finom, és bár a felszín mellőzi a túlzott akciót és kalandot, ha hagyjuk, hogy a maga lassabb tempójában vigyen minket a színfalak mögé, rengeteg szépséget és egyébként komoly üzenetet találhatunk benne. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a 19. század. Ne is várjunk tőle mást, annak ellenére, hogy a mozifilm miatt most megsokszorozott figyelem irányul erre a regénye... a 'Kisasszonyok' a szépirodalom minden együtthatójával is egy igazi klasszikus, amire teljesen érthető módon büszke az amerikai irodalomtörténet. Szóval ha nyitott vagy egy szép családregényre, amiben a korabeli bálok, a lányok kiházasítása és a művészi törekvéseik/álmaik találkoznak olyan alapokkal, mint a nők helyzete, a szerelem, a barátság vagy a mások irányába adott jóság és figyelem, akkor nem fog csalódás érni.
Persze beszélni kell arról is, hogy a March lányok története már-már olyan idilli, szinte tökéletes és rózsaszín kis burokban játszódik, ami néha feszegeti a mesebeliség határát: az édesapa a családfő mintaképe, aki önkéntesként szolgál a háborúban... az édesanya - Marmee - a megtestesült jóság és odaadás, a másik tökéletes családfő, aki férje távollétében neveli 4 lányát, segíti a szomszédokat, támogatja a háborúba indulókat és eladományozza az utolsó kenyerüket is a náluk még szegényebb családoknak. A lányok - Meg, Jo, Beth és Amy - különbözőbbek talán nem is lehetnének, mégis egyformák. Ellentmondásos igaz? Mindannyian dédelgetnek magukban valami tehetséget; Meg tehetséges a színjátszásban, minden megvan benne ami a további sikerekhez kellene, azonban ő lesz a lányok között az első, akit majd megérint a szerelem gyenge szele és a tökéletes kiscsalád iránti vágy felülkerekedik a nagy álmokon: hogy úgy mondjam ő lesz az első, aki beéri "kevesebbel" is, de mindezt boldogan. Aztán ott van a legkisebb March lány, Amy - az olvasói visszajelzések alapján talán a legmegosztóbb karakter - aki a festésben tehetséges, olyannyira, hogy egészen Párizsig jut majd, hogy képezhesse magát. Jo (akivel a leginkább tudtam azonosulni - sokakkal együtt) a legfiúsabb természet négyük közül; nem izgatja sem a házasság, sem a divat vagy a bálok, neki egyetlen célja van az életben: független nőként élni és írni a történeteket, regényeket. Végül ott van Beth, akiről talán a legkevesebb információt kapjuk majd és akinek megmarad a zenei tehetség... ugyebár említettem, hogy mindenkinek kell valami művészi vonal. Persze lesz még pár feledhetőbb mellékszereplő, néhány akciódúsabb jelenet: pl. egy tánc közben kifordult boka, elveszett kesztyű, korcsolyabaleset, elégtett kézirat... igen, ez lesz nagyjából a maximum, és persze a személyes kedvencem: Laurie, azaz Theodore Laurence. Emlékszem, hogy első olvasásra, tizenegykétévesen, nem értettem Jo és Laurie barátságát, kapcsolatát... és magát Jo-t sem. Most, újraolvasva, már másról szólt ez a történet. A kettejük közötti jelenetek, játékok... később pedig konfliktusok azok, amik miatt még biztos elő fogom venni a 'Kisasszonyok'-at később is. A másik, ami miatt imádtam Alcott regényét, hogy itt a kézzel fogható újabb bizonyíték: már a 19. században is voltak olyan nők, akik igenis többre vágytak a társadalmilag rájuk erőszakolt egyszerűbb szerepnél: házasodni, családot alapítani és a többi konvencionális elvárás, aminek meg kellett felelni. Jo March, te vagy az egyik legszerethetőbb karakter a világirodalomban. Te. És Teddy. Mert "– Ki nem állhatom az affektáló, finomkodó csitriket!"
Persze beszélni kell arról is, hogy a March lányok története már-már olyan idilli, szinte tökéletes és rózsaszín kis burokban játszódik, ami néha feszegeti a mesebeliség határát: az édesapa a családfő mintaképe, aki önkéntesként szolgál a háborúban... az édesanya - Marmee - a megtestesült jóság és odaadás, a másik tökéletes családfő, aki férje távollétében neveli 4 lányát, segíti a szomszédokat, támogatja a háborúba indulókat és eladományozza az utolsó kenyerüket is a náluk még szegényebb családoknak. A lányok - Meg, Jo, Beth és Amy - különbözőbbek talán nem is lehetnének, mégis egyformák. Ellentmondásos igaz? Mindannyian dédelgetnek magukban valami tehetséget; Meg tehetséges a színjátszásban, minden megvan benne ami a további sikerekhez kellene, azonban ő lesz a lányok között az első, akit majd megérint a szerelem gyenge szele és a tökéletes kiscsalád iránti vágy felülkerekedik a nagy álmokon: hogy úgy mondjam ő lesz az első, aki beéri "kevesebbel" is, de mindezt boldogan. Aztán ott van a legkisebb March lány, Amy - az olvasói visszajelzések alapján talán a legmegosztóbb karakter - aki a festésben tehetséges, olyannyira, hogy egészen Párizsig jut majd, hogy képezhesse magát. Jo (akivel a leginkább tudtam azonosulni - sokakkal együtt) a legfiúsabb természet négyük közül; nem izgatja sem a házasság, sem a divat vagy a bálok, neki egyetlen célja van az életben: független nőként élni és írni a történeteket, regényeket. Végül ott van Beth, akiről talán a legkevesebb információt kapjuk majd és akinek megmarad a zenei tehetség... ugyebár említettem, hogy mindenkinek kell valami művészi vonal. Persze lesz még pár feledhetőbb mellékszereplő, néhány akciódúsabb jelenet: pl. egy tánc közben kifordult boka, elveszett kesztyű, korcsolyabaleset, elégtett kézirat... igen, ez lesz nagyjából a maximum, és persze a személyes kedvencem: Laurie, azaz Theodore Laurence. Emlékszem, hogy első olvasásra, tizenegykétévesen, nem értettem Jo és Laurie barátságát, kapcsolatát... és magát Jo-t sem. Most, újraolvasva, már másról szólt ez a történet. A kettejük közötti jelenetek, játékok... később pedig konfliktusok azok, amik miatt még biztos elő fogom venni a 'Kisasszonyok'-at később is. A másik, ami miatt imádtam Alcott regényét, hogy itt a kézzel fogható újabb bizonyíték: már a 19. században is voltak olyan nők, akik igenis többre vágytak a társadalmilag rájuk erőszakolt egyszerűbb szerepnél: házasodni, családot alapítani és a többi konvencionális elvárás, aminek meg kellett felelni. Jo March, te vagy az egyik legszerethetőbb karakter a világirodalomban. Te. És Teddy. Mert "– Ki nem állhatom az affektáló, finomkodó csitriket!"
Értékelés: 5/4
A March család négy lánya – Meg, Jo, Beth és Amy – számára nehéz idők járnak. Édesapjuk az amerikai polgárháborúban szolgál, anyjuk otthon igyekszik elfogadható életet teremteni. Sok megpróbáltatást és jó pár örömteli fordulatot végigélve, a lányokból igazi kisasszonyok válnak a történet végére.
Eredeti cím: Little Women
Lazi, Szeged, 2016
Sóvágó Katalin, 250 oldal
0 Megjegyzések