"Pavel Santnernek fogalma sincs arról, hogy a lelkek nem úgy pottyannak az élők közé, mint az esőcsepp, hanem inkább porszem formájában, észrevétlenül lopódznak be a gyerekszobák és kamrák ablakrésein. Némelyek már reggel bejutottak a lakásba, ott a padlóhoz és egymáshoz ütődnek, mintha így akarnák feléleszteni magukban az élet szikráját. Siránkoznak és civakodnak, melyiknek megy rosszabbul a sora. Paskálék ötödik emeleti lakása tele van lelkekkel, a temető közel van, és a léleknek a legegyszerűbb felfelé szállni, sokkal egyszerűbb, mint a testnek lefelé zuhanni."
Beismererm, a cseh irodalom ismerete jobbára egy vakfolt (még) a olvasmányaimból kiindulva, de mint ez a regény rávilágított, a cseh történelmi tudásom is erősen hiányos és lyukas. Szerencsére itt van nekünk a Typotex Kiadó sorozata, ami előszeretettel választ ki és fordít le nekünk olyan kortárs, szépirodalmi műveket, amik felett valószínűleg könnyen elsiklanánk, mert nem igazán mondhatjuk őket világszinten ismertnek vagy népszerűnek. De ez benne a lényeg! Hodrová regénye a fülszövegével fogott meg, ugyanis mind a prágai szál (tavaly jártam ott), mind a régi temető, illetve a visszajáró lelkek egy olyan misztikus, kicsit borongós-ködös hatást idéztek fel bennem, amiből szinte biztos voltam, hogy imádni fogom. De nagyon más volt ez, mint amire elsőre számítottam. Nincs benne igazán mesés, a szó klasszikus értelmében vett "kísérteties" vonás, lehet, hogy én inkább egy kissé gyerekesebb, varázslatosabb történetet vizionáltam az összefoglaló alapján, ami elmaradt. Ettől függetlenül lesz itt élet és halál; a történetek ott kezdődnek, ahol a karakterek mind, szép sorban elhaláloznak, majd ugyan itt, ebben a furcsa hangulatú prágai kerületben visszatérnek, és "folytatják" a... hát nem az életüket, de a sorsukat. Egy második nekifutás a világnak, ahol aktív szemlélőként, de passzív cselekvőként léteznek ezek az "emberek". Fókuszunk kizárólag a temetőre és a temető melletti házra, környékre szorítkozik, itt ismerjük meg Davidovič nagypapát és nagymamát, akik az egyik lakás kis szobájába szorulva kommentálják az idő múlását, miközben a nagypapa a régi szeretőjéhez próbálna szökni, csakhogy a nagymama a halálban is résen van és minden egyes alkalommal elkapja a hős szerelmes urát, mielőtt az meglépne. Az unokájuk, Alice, szintén itt bolyong közöttük, az ablakból lesve várja, hogy vajon a szerelme, akinek egy este oda (akarta?) adta magát, vajon eljön végre a megbeszélt időpontban és megkéri a kezét a nagypapától annak rendje és módja szerint? De vannak itt a Davidovič családon kívül más "lakók" is, van aki csak beköszön, van aki marad, van aki újra és újra eltöri a tejeskancsót, van aki csak a teniszlabdáit gyűjtögeti évtizedeken át fáradhatatlanul, de akad, aki kizárólag a temető területére szűkíti birodalmát, miközben Herr Hergesell - aki talán a legtitokzatosabb szereplő az egész regényben - a bizonyos lichthóf-nak nevezett átmeneti területeten köröz, (ami talán az élet és halál közti vékony kis határt hivatott szimbolizálni) és várja, hogy lecsaphasson az oda tévedt élőkre vagy holtakra.
Ez a kísérteties, mágikus prágai köd bevonja a szereplőket, a kerületet és a temetőt: kettős életüket, a létezést és a halált is. A jelenetek hol rövidebbek, hol hosszabbak, olyanok, akár a mozaikok, szép lassan állnak majd csak össze, hogy végül kiadják a teljes képet: ki kivel áll vagy állt kapcsolatban, és ezek a szerelmek, családi szálak, balesetek, öngyilkosságok és halálesetek, hogyan kapcsolódnak össze egy teljes hálózattá. Szomorúság, magány és a beváltatlan vágyak generációkon folynak végig, apák örökítik ezeket fiaikra és anyák lányaikra, amit végül csak az életük után, a halál varázslatában érthetnek meg. A regény első fele még nagyon tetszett, tombolt benne a misztikum, Hodrová metaforái és mitológikus lényei pedig csak színesítették ezt. Azután valahol a történet közepén nekem elkezdett kifogyni a lapok közül a varázslat, mint amikor homok pereg az ujjaink közül és már egyre kevésbé érdekelt ezeknek az embereknek a további sorsa, kezdtem elveszíteni a fonalat és egyre kevésbé kötött le az írónő stílusa is. Nekem egyszerűen kifogyott a kraft. Ezt egyébként nagyobb részben annak a rovására írom, hogy beköszönnek a képbe olyan valós, történelmi események a csehek múltjából, amit én nem ismerek, ami a tudásomból hiányzik, így viszont nem állt már össze a kép, a kelet-európai történelem sodrása pedig nem tudott magával ragadni. Összességében nagyon ötletesnek találtam a történetet és Hodrová fantáziáját is, lehet, hogy csak nekem lett volna szükségem több magyarázatra az eseményekben, de sok olyan fejezet maradt megválaszolatlanul, ahol már olvasás közben is bizonytalanul álltam és ki is zökkentem pillanatkora, hogy akkor itt pontosan mi volt az üzenet? Ettől függetlenül tetszett ez az őszies, szellemes kirándulás az Olšany temetőben, ebben a lelkek által belakott miniatűr királyságban, ami a régi, többlakásos, emeletes házat hivatott megtölteni és a halottak birodalmában is, ahol mindenki szabadon, mégis megkötve jár-kel az élők között. Bár a fejezetek eseményei vissza-visszatérnek, de, hogy a regényt idézzem, ahogy haladunk előre, tényleg olyan érzésem volt, hogy "Minden ismétlődik, csak kissé máshogy, rosszabbul". Bár a második felétől kifulladt, a történet az egyik legkülönlegesebb és legegyedibb volt, amit idén olvastam.
Ez a kísérteties, mágikus prágai köd bevonja a szereplőket, a kerületet és a temetőt: kettős életüket, a létezést és a halált is. A jelenetek hol rövidebbek, hol hosszabbak, olyanok, akár a mozaikok, szép lassan állnak majd csak össze, hogy végül kiadják a teljes képet: ki kivel áll vagy állt kapcsolatban, és ezek a szerelmek, családi szálak, balesetek, öngyilkosságok és halálesetek, hogyan kapcsolódnak össze egy teljes hálózattá. Szomorúság, magány és a beváltatlan vágyak generációkon folynak végig, apák örökítik ezeket fiaikra és anyák lányaikra, amit végül csak az életük után, a halál varázslatában érthetnek meg. A regény első fele még nagyon tetszett, tombolt benne a misztikum, Hodrová metaforái és mitológikus lényei pedig csak színesítették ezt. Azután valahol a történet közepén nekem elkezdett kifogyni a lapok közül a varázslat, mint amikor homok pereg az ujjaink közül és már egyre kevésbé érdekelt ezeknek az embereknek a további sorsa, kezdtem elveszíteni a fonalat és egyre kevésbé kötött le az írónő stílusa is. Nekem egyszerűen kifogyott a kraft. Ezt egyébként nagyobb részben annak a rovására írom, hogy beköszönnek a képbe olyan valós, történelmi események a csehek múltjából, amit én nem ismerek, ami a tudásomból hiányzik, így viszont nem állt már össze a kép, a kelet-európai történelem sodrása pedig nem tudott magával ragadni. Összességében nagyon ötletesnek találtam a történetet és Hodrová fantáziáját is, lehet, hogy csak nekem lett volna szükségem több magyarázatra az eseményekben, de sok olyan fejezet maradt megválaszolatlanul, ahol már olvasás közben is bizonytalanul álltam és ki is zökkentem pillanatkora, hogy akkor itt pontosan mi volt az üzenet? Ettől függetlenül tetszett ez az őszies, szellemes kirándulás az Olšany temetőben, ebben a lelkek által belakott miniatűr királyságban, ami a régi, többlakásos, emeletes házat hivatott megtölteni és a halottak birodalmában is, ahol mindenki szabadon, mégis megkötve jár-kel az élők között. Bár a fejezetek eseményei vissza-visszatérnek, de, hogy a regényt idézzem, ahogy haladunk előre, tényleg olyan érzésem volt, hogy "Minden ismétlődik, csak kissé máshogy, rosszabbul". Bár a második felétől kifulladt, a történet az egyik legkülönlegesebb és legegyedibb volt, amit idén olvastam.
Értékelés: 5/3,5
Micsoda nyugodt hely is egy temető… Egy fenét! Prágában, az olšanyi temetőben akkora a jövésmenés, hogy beleszédül az ember. Persze a fal túloldalán lévő házban ugyanez a helyzet, így aztán nincs is olyan jelentősége, hogy valaki itt van-e még, vagy már odaát. A világ történéseit csak látszatra bontja két színre a valós és a szellemi létezés. A két szín a lényegibb, amelyen a személyiség párhuzamosan játszik a nagy színpadon. És itt nem csak a kétszínű házmesterre, az átlagpolgár gyávaságból és restségből fakadó megalkuvására kell gondolni, hiszen annyi minden más miatt is kettéválhat a látszat és a belső való. A 75 rövid fejezetből kirajzolódó mozaik a 20. századi Prága képe, amely egyben tipikus kelet-európai helyzetkép is, de a hely- és korrajzon túl Hodrová műve sokkal inkább a lélek értelmének mágikus, irodalmi keresése, misztikus felfedezőút, amely elsöpri az idő által emelt határfalakat. Prága városa különleges, mágikus hellyé válik, s ez, valamint a töredezett szerkezet és a kronológiai rend megbolygatása leginkább Joyce és Woolf műveihez teszi hasonlóvá a regényt.
Eredeti cím: Podobojí
Fordította: Stanek-Csoma Borbála
Typotex, Budapest, 2017, 230 oldal
0 Megjegyzések