CATHERYNNE M. VALENTE: MARIJA MOREVNA ÉS A HALHATATLAN

"– Ez nem jelenti azt, hogy nem tudjuk, mik a történetek, vagy hogy nem azokban járunk minden pillanatban. A csjortok, vagyis mi, kisebb-nagyobb démonok és ördögök, megszállottak vagyunk. Rögeszmések. Ilyen a természetünk. Ugyanazon az úton járunk körbe-körbe: ugyanoda lépünk, ugyanazokat a történeteket játsszuk el újra meg újra, ugyanazokkal a mozdulatokkal, miközben az idő felgyűlik, mint a kerék alatt a fonal. Szeretjük a mintázatokat. Megnyugtatnak. Néha apróságok megváltoznak – ház helyett autó jön, az egyik lányt nem Jelenának hívják. De valójában nem lesz más. Soha."

Már nem is igazán emlékszem rá, hogy anno hol vagy éppen kinél fedeztem fel ezt a könyvet. A lényeg igazán az volt, hogy első látásra nem érintett meg különösebben, és ez voltaképpen a kiadó arculata miatt volt; tény, hogy az Ad Astra szép borítójú és eléggé hangzatos című regényekkel robbant be a piacra, viszont ehhez az párosult, hogy én nem igazán vagyok rajongója az olyan témájú történeteknek mint mondjuk Jessie Lamb testamentuma, a Zoo City vagy éppen a Moxyland, így aztán Catherynne M. Valente írási is kiszorult a látószögemből. De valahogy mégsem hagyott nyugodni a dolog, és vissza-visszatértem a fülszövegéhez... ez azért mégsem olyan nagyon fantasztikusan utópisztikus mint azt gondoltam. Aztán megszereztem a tabletemet (becses nevén Elliott), amire időt nem igazán sajnálva kezdtem lelkesen rápakolni a már e-könyvként is elérhető, engem érdeklő regényeket, meséket, verseket... vagyis mindent. És itt került újra képbe Marija Morevna. Persze, utólag mindenki nyilván sokkal okosabb, de ennél jobban nem is nézhettem volna félre, hogy miről is szól ez a történet... vagy inkább mondjuk úgy, milyen is ez a történet. Mert az, hogy erről lehessen mesélni, az nagyjából egyenlő a lehetetlennel. Olvasás közben jegyzeteltem, írtam ki részleteket, mellé a margóra benyomásokat vagy éppen csak szavakat, amikről úgy gondoltam, hogy valamilyen módon majd le fogják fedni ennek az élménynek, legalább a felét. De most visszaolvasva? Még a felét sem sajnos, bár természetesen elismerem, hogy én vagyok csak ennyire nagyon elfogult, vagy éppen még mindig a hatása alatt Marija meséjének, és ezért nem fogom találni a megfelelő mondatokat. Mikor elolvastam az első sorokat, és lassan eljutottam az első fejezet végére... igen, lassan, mert itt minden szót, hasonlatot és töredéket külön ki kell élvezni... na, akkor már tudtam, hogy ezt nagyon-nagyon fogom szeretni. Van egy lány, Marija, aki különös dolgot lát, miközben az utcára néző ablakában üldögél: a szemben lévő fa egyik ágáról egy madár mintha őt figyelné... aztán a következő pillanatban a madár lefordul a helyéről, de a kikövezett járdára már egy csinos fiatalember képében érkezik, aki lassú léptekkel a cseresznyepiros bejárati ajtóhoz lép, majd becsönget... és bár Mariját keresi, végül mégis a lány egy idősebb nővérével távozik. Ez még kétszer ismétlődik meg az idő lassú múlásával, de mikor Marija már egyedül marad hajadonként a családi fészekben... az a várva várt, utolsó madár-vőlegény csak nem akar megérkezni.

Hosszú listát egyesít magában ez a regény: a sötétbe burkolózó népmesei világ elemivel jócskán keveredik a történelem szinte már realisztikus vizsgálata, és ennek a kettőnek a határán (vagy éppen csúcspontján) ott áll a mi intenzív és bonyolult (olyan nagyon-nagyon bonyolult!) főhősnőnk. Mert Marija-ért is megérkezik végül a saját, neki rendeltetett végzete: maga Koscsej, a Halál Cárja. Hosszú utazás kezdődik, ahol az ismert, létező szovjet világot szereplőink lassan maguk mögött hagyják, hogy lassan átlépjék a halandók számára láthatatlan és elérhetetlen válaszfalat, majd belépjenek a mesék és a mágia saját magából is kifordult vidékére. Egy fiatal és ártatlan lány kezdi el mesélni ezt az évtizedeket átívelő történetet, de hamarosan már egy nő veszi át tőle az összeszőtt mesék fonalát, aki már olyan hatalom birtokában él... vagy inkább létezik a Halál Cárjának lélegző és pulzáló birodalmában, amit nem fél kipróbálni a kalandjai során... sőt, a rá váró próbák folyamán sem. Hamarosan azonban Marija és a Cár kapcsolatában felbukkan az a bizonyos előre megjósolt Harmadik, Marijának pedig döntenie kell... és ez a döntés mindenre és mindenkire súlyosabb hatással lesz mint gondolnák... pedig valójában előre elrendeltetett. Marija dupla élettapasztalattal hozza majd meg végső döntését: két háborút lát majd, és kétszer lesz feleség... megél két életet, holott egyet túlélni is lehetetlennek tűnik. Süt erről a regényről, hogy Valente mély és átütő tudással rendelkezik az orosz kultúráról, a történelemről és a folklórról, valamint ezek határterületeiről... ezért nem is tudom, hogy minek is lehetne nevezni ezt a könyvet. De ami a legfontosabb... érzelmileg hihetetlenül és kiszámíthatatlanul kavarog ez a történet; olyan mint újra és újra leugrani a mélybe egy régi vártoronyból... és átélni a zuhanás mindent felülmúló pillanatát. Lenyűgöző és egyben nyers. Kegyetlen és groteszk. Maga a csiszolatlan valóság, a számunkra talán kevésbé ismert mesék színes palástjába burkolva. Nincsenek idealizált szereplőink: Marjia egy hihetetlenül összetett női karakter, aki kegyetlenül és gyönyörűen ragyog a Halhatatlan birodalmának éles, téli fényében. Ott áll mellette minden északi hidegségével Koscsej, a másik oldalán pedig a kissé homályban maradó Iván... akiről a Cár tudja, hogy egyszer meg fog érkezni. Persze ebben a gyönyörűen ömlő prózában számos mesei elem és ismeretlen/új mitológiai alak is helyet kap, úgy mint a hármas szám fontossága, de találkozunk sárkánnyal, ruszalkával, domovojokkal, vágtató, fétises mozsárral, beszélő csodaparipával, sőt, maga Baba Yaga is tiszteletét teszi Marijá-nál.

És ezeknek a szereplőknek a segítő szándékkal nyújtott kezével, vagy gáncsoskodó hátráltatásával nem csupán a Cár birodalmában van alkalmunk közelebbről megismerkedni, hanem a 20. századi Oroszország háború dúlta utcáin is. Egymás leképeződései lennének? A két világ azonos lenyomatai? Vagy csak félrevezetés lenne a sokszor szembeötlő hasonlóság a mellékszereplők között? Ezt ráhagyom Marijá-ra, döntse el inkább ő maga... ahogy minden mást is. Csodálatosan lélegzetelállító és egyben tömény volt ez a történet. Ha jobban utánaolvasunk, valóban létezik egy ilyen mese, amelyben Marija és a Halhatatlan Cár kapcsolata kibontásra kerül, de kár is lenne összehasonlítani a kettőt. Van itt háború, 20. századi modernitás és politika, uralkodási vágy és megalománia, őszinte szexualitás, férfi és nő kapcsolata, ami a monogám és a nyitott, a sértő és a szerető, a hűséges és a hűtlen között ingadozik... Nem mese, és mégis az, mert mindezek mellett, olyan csodás események személői leszünk, ahol bepillantást nyerünk egy olyan országba, ahol élő bőrből és vért spriccelő szökőkutakból épülnek házak/terek, ahol a szereplők sétát tesznek az elveszett lelkek birodalmában, ahol Jelenák varrják a közelgő háború katonáit, ahol tűzmadárra vadásznak, ahol előkerül az a bizonyos nyírfaág... ahol Marija a valós és a valótlan között próbál jó döntést hozni. Még így is számos kérdés maradt bennem... mindenképpen újraolvasós.

Értékelés: 5/5

Marija Morevna gyerekkorában tanúja lesz annak, ahogy madárból emberré változott jóképűfiatalemberek feleségül veszik a nővéreit. Amikor pedig lassan feltárul előtte az orosz mítoszok láthatatlan világa, érte is eljön Halhatatlan Koscsej – hogy nagy hatalmú mesebeli lények és törékeny emberek játszmájának, sodró lendületű történetének részese legyen.