DAVID MITCHELL: FELHŐATLASZ

"Ez az új élmény ugyanúgy elbűvölt, ahogy annak idején a kapcsváros: a mészkőszirtekből zuzmó szüremkedett elő; a sziklák hasadékaiból vörösberkenye-csemeték és madárberkenye hajtásai nőttek. A szellő virágpor és gyanta illatát hozta; az égen felhők gördültek tova. Egykor genomizált pillék verdestek a fejünk körül, elektronokként keringve; szárnyaikon a márkajelek a nemzedékek sorának mutációi révén véletlenszerű szótagjelekké lettek."

Köszönhetően a Wachowski testvéreknek, akik vászonra vitték David Mitchell regényét, végre magyarul is napvilágot látott ez a könyv. Félek, hogy ha nem kerül a mozikba, akkor még jó pár évig várhattuk volna a megjelenését. A Felhőatlasszal először az 1001-es könyvlistán találkoztam össze, de az ott olvasott ajánló/értékelés - nem tudom pontosan, most nevezzük annak - nem győzött meg, hogy el is akarjam olvasni. Pont nem arra tette a bejegyzés írója a hangsúlyt, amit én utólag a leginkább szerettem ebben a regényben. Még mielőtt belemerülünk a részletekbe, fussuk gyorsan át a könyv-film kapcsolatot. Az adaptációt végigülni kihívás; kicsit több mint 3 órásra sikerült. Tény, hogy az írott anyagból izgalmas/érdekes/érthető, az összefüggésekre rálátó filmet nagyon nehéz létrehozni. Több-kevesebb sikerrel össze is jött nekik. Tény, hogy én a legtöbb szereplővel (színésszel) nem voltam kibékülve. Tény, hogy a film vége jórészt hozzáköltés, az már nem David Mitchell befejezése. Tény, hogy vizuálisan szépen fel van építve. És tény az is, hogy bár egyszer megéri végignézni, a könyvnek a nyomába sem érhet. A Felhőatlasz egy gyönyörűen megírt szépirodalmi munka, aminek pont abban rejlik a varázsa, hogy elolvasod ezt a nem éppen rövid történetet... vagyis történeteket... nem pedig nézed. Hat különböző, egymáshoz valamilyen módon mégis kapcsolódó események elbeszéléséről van szó: Adam Ewing csendes-óceáni naplója, Robert Frobisher levelei egy belga kastélyból, Luisa Rey rejtélye, Timothy Cavendish megpróbáltatásainak meséje, Szonmi-451 oriszon-tanúsága. Belőlük kapunk 2 részt...és van még egy történet, amit csak egyszer olvasunk: A Loccsogó-gázlóNál, meg ami utána jött. (A borítót nézzétek el nekem, ez a magyar-filmes szerintem egyszerűen szörnyű, kár, hogy nálunk nem maradt meg az eredeti tervezése. Bár ez szubjektív vélemény, mindig is utáltam a filmes borítókat).

Kezdjük akkor az elején. Adam Ewing naplóbejegyzéseit már a óceánt szelő hajóról, a Prófétanőről írja. Mindent feljegyez ami a napokban történik vele: a fedélzeti szabályokról, az emberi viselkedésekről, a örömről, ha a legénység végre szárazföldet pillant meg a nagy kékség felett. Arról, hogy mit lát az ismeretlen szigeten, kik és hogyan is élnek ott. Aztán megtörténik amire soha sem számított : egy szökött moriori férfi bujkál a kabinjában, Adamnek pedig két választási lehetősége van csupán: megpróbálja megmenteni az életét és meggyőzni a kapitányt, hogy fogadja fel, vagy pedig a sorsára hagyni, és végignézni, hogy közbeavatkozása hiányában a tengerben végzi a menekülő. Ewing naplóját olvassa majd egy résszel később a zeneszerző, Robert Frobisher a már említett belgiumi kastélyban. A nincstelen zseni már minden fillérjét felélte, a családja segítségére sem számíthat, így végül büszkeségét feladva elszegődik Vyvyan Ayrs, az öreg, beteges, de híres-neves zeneszerző mellé, hogy segítsen neki valami újat, valami nagyszerűt alkotni. Beköltözik a családi kastélyba, nappal együtt dolgozik a zsarnok vénséggel a kottáin, éjszakánként pedig a saját szextettjén végzi a simításokat, ami vélhetően minden idők egyik leggyönyörűbb darabja lesz, és nem mellesleg a Felhőatlasz nevet viseli. De Robert nem tud megalkudni, és amikor Ayrs már a tőle lopott dallamokat is a saját művébe kezdi beépíteni, ő is döntés elé kerül: vagy eladja magát és a tehetségét, vagy egyedül megalkotja a legnagyobb művét, tudva, hogy a döntéssel az egész zenei világ kiveti majd magából. Leveleinek címzettje Sixmith, akivel Lusia Rey majd személyesen is találkozik, így jut majd később Frobisher leveleihez. A Lusia Reyről szóló kéziratot olvassa majd Timothy C, és egy T.C.-ről alkott filmet nézve érzi majd magát a legboldogabbnak Szonmi-451 fabrikáns... Tényleg minden történet összefügg.

Érdekes, hogy ettől a sci-fi vonaltól eléggé tartottam, nem igazán rajongok a hasonló témájú sztorikért, mégis, az egyik legszeretettebb rész Szonmi utópisztikus beszámolója volt; egy fabrikáns/klón mesél arról, hogy emelkedett fel, hogy tanult és fejlődött, hogyan kapott lelket, és döbbent rá arra, hogy a tisztavérűek mennyire kegyetlenek és érzéketlenek velük szemben, akik csupán termékek... használhatóak és eldobhatóak. Érdekes volt még Adam hajónaplóját olvasni, akit a moriori férfi problémája mellett még egy különös betegség is gyötör... egyre betegebb, és nem tudja, hogy mennyi esélye van felépülni, újra látni a családját. De a legnagyobb szerelem a levelek olvasása volt. Falvay Dóra (aki ezeket a részeket fordította) csodálatos munkát végzett, különösen az utolsó levél végén. Robert levelei Sixmithnek, az egész Felhőatlasz leggyönyörűbb részeit adták, mást nem is tudok hozzátenni. Lusia Rey rejtélye a cselekmény szempontjából volt inkább kiemelkedő: a napló - és levélrészletek utána vitt egy kis akciót a regény sorába, ebben már akadt robbantás, lövöldözés, és nem elhanyagolható mennyiségű gyilkolás. Ennek ellenére a nagy REJTÉLY maga engem nem igazán hozott lázba. Aztán jön Timothy Cavendish, aki adósságai elől menekülve ismét a bátyjához fordul segítségért, aki ahelyett, hogy öccsét kihúzná a pácból, egy jól irányzott csellel az öregek otthonába záratja. Timothy szökési kísérletei, az állandó hadakozás az ápolókkal, a szövetség a másik 3 idős emberrel szórakoztatott a leginkább... ez a rész a humor forrása a regényben. És végül meg kell említeni az egyedülállóan egy részt felvonultató Loccsogó gázlós történetet is. Hát, ez az, ami nekem nem igazán kellett: leginkább a nyelvezete készített ki, így nekem öröm volt, hogy csupán ezt az egy részt kellett belőle leküzdenem... tényleg lényeges, utópiánk utópiája... de nyelve, miért lett ennyire mocskosul fárasztó? Valójában mindent csak itt értünk meg igazán, sőt én a nyelvét is elfogadom valahol, hogy miért ilyen, de nekem tényleg annyira barbárul ronda volt, hogy szó szerint fájt. Szóval a végső tanulság: nagyon nehéz erről a regényről úgy beszélni, hogy semmi lényegeset se mondjon el az ember. Az utolsó pár oldal után jöttem csak rá, hogy valójában én imádtam olvasni ezt a könyvet, és ez az utolsó két résznek köszönhető... olyan gyönyörű dolgok voltak benne, hogy szeretném őket ide is bemásolni... de nem lehet.

Értékelés: 5/5

Egy zaklatott életű ifjú zeneszerző az ihlet pillanatában ráérez az örökkévalóságra. Sorsszerű viszonyok, cinikus érzelmek és látnoki szerelmek motívumaiból hat történet rajzolódik ki, melyek mindegyike túlmutat önmagán – egy leírhatatlan harmónia felé. Ez az átkozottul tökéletes összhang szólal meg a Felhőatlasz olvasóiban. David Mitchell bravúros felépítésű, virtuóz nyelvezetű művében az összefonódó életek minden időbeli és térbeli határt átlépve hatnak egymásra. A lelkek korokon és kontinenseken át vándorolnak, akár az égbolton átvonuló felhők. De ki irányítja sorsunkat: mi magunk vagy valamilyen külső erő? Képesek vagyunk-e tanulni a múltból, az előző életekből, vagy az emberiség újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat? A regényből a Mátrix-trilógia és A parfüm rendezői forgattak vibrálóan szellemes filmet.