Vigyázva, tétován, Tán végső talpalat,
Fejem körül a csillagok, Ezért ez imbolygás, minek
Lábamnál az óceán Neve: tapasztalat."
Nem tudom mikor kezdtem el Emily Dickinson versei iránt érdeklődni, valószínűleg akkor kezdődött ez a vonzalom, amikor lelkes kis gimnazistaként kihisztiztem magamnak Az amerikai irodalom történetét. Megkaptam, de mikor belelapoztam rájöttem, hogy én ennek a felét sem értem: minden második mondat valami hivatkozást, és mellé egy idegen szavak szótára sem árt, tele vannak ezek a szakszerű megállapítások sohasem látott szavakkal, nem nem éppen a Szerb Antal féle mesés irodalomtörténetet tartottam a kezemben. Mégis itt akadt meg először a szemem a költőnő nevén. Érdekes volt, hogy nem találtam a címeket, mint utóbb kiderült, a verseinek nem adott címet, így később számozással állították sorrendbe őket, hogy mégiscsak legyen bennünk valami rendszer. De mégis hol tudom őket elolvasni? Nyilván ilyenkor az ember legjobb barátja a google, nagy hévvel rá is kerestem, de csak pár, itt-ott felbukkanó verset találtam különböző blogokon. Hát nincs magyar kiadása? Már, hogy ne lenne, csak olyan régi, hogy képtelenség megszerezni. Ilyenkor marad a könyvtár. Nem tudtam, hogy milyen stílusú-témájú írásokra számíthatok, ez már a saját magam szórakoztatására kiagyalt nyomozás részét képezte: itt jön az a hátrány, hogy a gimnáziumokban még a megemlítés szintjén sem érintjük a hasonló írókat-költőket, ha érdekel, a fedezd fel magadnak-elve kell, hogy érvényesüljön. Hát ezt tettem én is.
Először is a háttere, az múltja kezdett el érdekelni ennek a gyönyörű nevű nőnek. Emily Dickinson élete ugyanolyan titokzatos mint Jane Austen-é, szinte semmi biztosat sem tudunk róla. Kerülte az embereket, az ismeretlenség tette boldoggá, ha rajta múlt volna, valószínűleg sohasem ismerjük meg a költészetét. A források szerint szinte mindig fehér ruhát viselt, mert az alkotóerőt egy fehér fényként írta le, annak látta. Kerülte az embereket, és rajongott a rejtélyekért: saját élete fontos pillanatait mégis homályban hagyta. Szerelmi élete is egy hatalmas kérdőjel a kutatók számára: konkrét bizonyítékok a mai napig sem láttak napvilágot, mégis feltételezik, hogy két meghatározó szerelem is lehetett az életében, bár az, hogy kik, hogyan, mikor... talán már sohasem fog kiderülni. Szóval személyéről szinte semmit sem tudunk, de verseit legalább - ha a véletlennek köszönhetően is - hátrahagyta. Halála után húga szalaggal átkötve találta meg elrejtett írásait: 1775 vers, 1049 levél és 124 prózai töredék született a tollából, teljes titokban. Nekünk pedig volt egy csodálatos Károlyi Amy-nk, aki lefordította a műveit, egyedül a levelei nem érhetőek még el magyarul, de legyünk pozitívak, ami késik, nem múlik. Olvasás közben valahogy Dorothy Wordsworth utánérzésem volt. Nem a stílusban, inkább a képekben. Dorothy naplója tele van csodálatos természeti képek leírásával, úgy játszik a hasonlatokkal, hogy szinte minket is odavarázsol maga mellé a tóvidékre. Emily is ugyanezt a hatást érte el, csupán csak próza helyett lírával.
"Sok színű seprűvel söpör,/ Csikokat hátrahagy –/ Napnyugta háziasszonya / Porold le a tavat!" Emily Dickinson a magány költőnője volt. Számos versében ismerkedik a halállal, mintha a valóságot a halál gondolata még érdekesebbé tenné. Egyszerre játékos és ironikus, visszafogott és őszinte is... hihetetlenül sokszínű palettából dolgozik. Nehéz elhinni, hogy egy olyan nő mint ő, aki állítólag ennyire elzárkózott mindentől és mindenkitől, mégis képes a legelvontabb érzést is konkrét élménnyé formálni. Honnan tudhatta, ismerhette mindezt? Tény, hogy rendelkezett egy sajátos látásmóddal, hagyta, hogy a gondolatai és az érzései magukkal ragadják: de ennek köszönhetőek a csodálatos hasonlatai. Mert engem nem a versek témája nyűgözött le igazán. Hanem ahogy mindezt elmondta. Nem is ilyesmire számítottam: inkább valami bűbájos, cukorkarózsaszín felhőbe csomagolt szerelmi vallomásokat vártam, de nem jöttek. Helyette kaptam sok halál-témával foglalkozó gondolatot, a kor szellemiségét is visszaadó írásokat, a női szerepekről és sztereotípiákról mesélő verseket. Emily Dickinson határozottan érdekes kisasszony lehetett. Károlyi Amy csodálatos munkát végzett, mégis, én inkább az eredetiben való olvasást tudom ajánlani. Nagyon szépek ezek a versek a mi nyelvünk is, de az eredetiben van valami megfoghatatlan plusz. Sajnos angolul még nem tudtam megszerezni az egész kötetet, csupán csak egy antológiát sikerült begyűjtenem, abban pedig nincs elég Emily Dickinson. Majd egyszer, ha valaki meglep vele, talán a polcomra kerül az egész versgyűjtemény. Addig is érdemes a Károlyi-fordítást fellapozni... a hangulata miatt mindenképp megéri.
Értékelés: 5/5
Minden versének négy összetevője van: természet, érzelem, halál és öröklét. Tehát a van és a nincs. A halál csak annak okozhat ilyen élethossziglani problémát, aki minden ízében élvezi az életet. Verseinek sokkal kevesebbet mond az életrajz. Emily Dickinson 1830-ban született Amherstben, Massachusetts államban. Verseit az akkor legtekintélyesebb amerikai irodalmi folyóirat szerkesztőjének küldi el. Az megsejt valamint a rendhagyó géniuszból, és bátorítja, hogy írjon formában és tartalomban is kerékvágásba illő verseket. Emily Dickinson erre nem volt hajlandó, ezért a jövőbe, érvényesülésbe vezető út bezárult előtte. Ami nem sikerült az élőnek, sikerült a holtnak. 1886-ban halt meg, és már 1890-től kezdve gyors egymásutánban jelentek meg kis kiadásokban versei. De voltaképpen 1945-től indult el Emily Dickinson útja a világhír felé. Az értékelés ingamozgása, mely addig Poe-t és Whitmant lendítette magasba, most Emily Dickinsont repíti. Emily Dickinson verseivel való foglalkozás élethossziglani elfoglaltságot jelent a fordítónak. A több mint 40 verssel kibővített második kiadást szeretettel adja át az olvasónak Károlyi Amy.
Kiadó: Magvető Kiadó, 1981
Fordította: Károlyi Amy
158 oldal, ritkaság, nem kapható.
0 Megjegyzések