ERNEST HEMINGWAY: VÁNDORÜNNEP

"Párizs örök, s azok emlékezete, akik ott éltek, más, mint bárki másé. Újra meg újra visszatértünk, bárhonnan, bármennyit változott is Párizs, és bármilyen nehéz - vagy könnyű - volt odajutnunk. Érdemes volt visszatérnünk, mindig busásan visszakaptuk, amit magunkkal vittünk. Valamikor réges-régen, amikor még nagyon szegények voltunk és nagyon boldogok, ilyen volt Párizs."

Hemingway Elbeszélései és a Búcsú a fegyverektől című regénye után végre sikerült elolvasnom a Vándorünnepet is. Sajnos ezt az élményt csak a könyvtárban felkutatott példánynak köszönhetem, ugyanis ez a könyv is - mint annyi minden jó, ami kellene - a megszerezhetetlen kategóriát erősíti már évek óta. Két dolog miatt érdekelt, és nem, ebben nincs benne az Angyalok városa, amit én még nem láttam, viszont sokan emlegették a molyos értékelésekben, így felkerült a listára... de az egyik ok mégis egy film: Woody Allen Éjfélkor Párizsban-ja. Valahogy van a filmnek egy csodálatos hangulata - ebben ezért W. A. elég nagy zseni, én meg ugye nagy rajongója vagyok - és akkor ugrott be, hogy miután megnéztem, valaki mondta, hogy ha ennyire szerettem, ezt mindenképpen el kell majd olvasnom. És mi a másik? Egy blogon olvasott bejegyzés, ami meggyőzött arról, hogy ez nekem biztosan tetszeni fog... hát, így is lett. Botrányosnak tartom, hogy ez a kötet megvehetetlen, ugyanis 68-ban és 96-ban adták csak ki, majd végleg eltűnt a könyvpiacról. Az én kis kötetemre 78-ban ütötte rá a pecsétet a könyvtár... nem kevés alkalommal lehetett már kikölcsönözve és hát a kinézetét is megviselte az állandó ki-be hurcolászás, de nem csak ezért szeretnék ennyire egy sajátot: jó lenne ott tudni a polcon a másik két Hemingway mellett. Ráadásul ha egyszer végre összejön a megtervezett párizsi utazás, akkor 100%, hogy ez magammal fogom majd vinni, mindegy, hogy honnan kell majd ehhez előásni egy példányát... szerintem jobb szolgálatot tenne mint egy száraz útikalauz, ráadásul tutira végigenném a felsorolt kaják tömkelegét is. De nézzük, hogy miért is avattam egy újabb kedvencet.

Akárcsak Woody Allen filmje, a Vándorünnep is végig egy hangulatra épít, közben pedig lefesti a két világháború közötti párizsi életet. Mivel A párizsi feleséget már olvastam - ami ugye Hemingway első felesége, Hadley szemszögéből meséli el házasságuk történetét - most kicsit olyan érzés volt, mintha az írónak köszönhetően az érem másik oldalát is megvillantanák előttem. De nem csak a családjára fókuszál: annyi mindenki bukkan fel a lapokon, hogy összeszámolni is kihívás... az egész könyv egy hatalmas impresszió, egy jó adag nosztalgiával meghintve. Ellátogatunk a rue de l'Odéon 12 szám alá, hol Sylvia Beach működteti a Shakespeare és Társai elnevezésű, varázslatos kis könyvesboltját... ahol kölcsönözni is lehet, ráadásul a szegény íróknak bizalommal, hitelre. Hemingway szerint ez a nő volt vele a legkedvesebb akivel csak valaha találkozott, ráadásul Sylviának számos új irodalmi tapasztalatot is köszönhetett, még a sítúrákra is kapott olvasnivalót, határozatlan időre. Neki köszönhetően megismerjük Gertrude Steint, meghívást kapunk a művészi körökben olyan nagyra tartott műteremlakásába, ahol a feltörekvő írók és festők egymásnak adták a kilincset... később pedig is azt is megtudjuk, hogy ez a megbonthatatlannak hitt barátság végül miért is futott vakvágányra. A St. Germainen James Joyce oldalán sétálunk, Ezra Pounddal teniszmeccsre megyünk és terveket szövünk T. S. Eliot kiszabadítására banki robotolásból... egy kis félénk költővel, Evan Shipmannel egy whiskey mellett az orosz irodalom nagyjait boncolgatjuk (Tolsztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev), de felbukkan még Picasso és sok más művész is... többek között egy nagy kedvenc, F. Scott Fitzgerald. Imádtam ezt a részt, és ki gondolta volna róla? Fitzgerald teljes szívéből szeretett egy nem kicsit bolond nőt, valamint a mértéktelen alkoholfogyasztást, ráadásul hipochonder is volt.

És, hogy ne szakítsuk meg a sort: egy híd kőpárkányára könyökölve idézzük fel az emlékeket Hadley és Hemingway gondolatati nyomán a régi vadgesztenyefákról, az akácbor elfeledett történetéről, az Aigle-ben lévő kiskocsmáról, egy távol lévő közös barátról. De Hemingway a komoly és érzelmes elgondolásai mellett a humorát is meg-megcsillantja. Ő és Fitzgerald egy kalandos autóutat tesznek, ahol Hem kénytelen egy hatalmas szobahőmérővel barátja lázát mérni, sőt, egy ominózus estén Scott még a férfiasság kérdését is elsírja neki, így végül Hemingway kénytelen a mosdóba az kísérni idegileg szétesett Scottot, és megtekinteni a probléma forrását... Elmeséli a múzeumban szerzett tapasztalatát is, miszerint Cézanne művészete éhes gyomorral sokkal inkább befogadható, és felteszi a nagy kérdést is, ami sajnos a gimnáziumi órákon nem kerül felvetésre: Vajon Cézanne is éhes volt mikor a képeit festette? Mindemellett az író az időt szabadon kezeli: előreutal és visszaidéz, pillanatokat röptet a szemünk előtt. Bevallja, hogy elcsábította a gazdagság, sőt egy másik nő is el tudta csavarni a fejét... de hát hiába volt egy igazi zseni, mégis csak egy ember volt, aki hibákat követett el. Felmerül a pályaudvaron elveszett kéziratok esete, a nyaralások, a családja, de mégis, az egész olvasásból a hangulatok, az illatok, a helyek és a párizsi miliő ragadott magával igazán: az, ahogy Hemingway minden kávéházi betérőjekor sört vagy tejeskávét rendelt, ahogy saját lakásán a kandallóban égő narancshéjakat bámulta, vagy ahogy az ablakon kinézve a hajnal első fényei a háztetőket megvilágították. Tényleg ők lettek volna az elveszett nemzedék? Nem tudom... talán idővel azzá váltak, de akkor ott, a 20-as években még nem hiszem, hogy tényleg azok lettek volna... Párizs összefogott valami csodálatosat, amit az első világháború összetört, és a második még nem ért el. Bámulatos, pezsgő lehetett akkor az élet.

Értékelés: 5/5

A Vándorünnep az író posztumusz kötete, melyben ifjúkora egyik nagy élményét, az „elveszett nemzedék” húszas évekbeli Párizsát idézi fel. A laza visszaemlékezésfűzér feleleveníti a feledhetetlen város hangulatát, a dohányfüstben pácolódó Café des Amateurs jellegzetes bűzét, a lovas tartálykocsik dübörgését, a hazafelé vezető út kis üzleteit, kereskedőit, újságárusait, a hotelt, ahol Verlaine meghalt, s amelynek legfelső emeletén maga az író lakott és dolgozott. „Enyém egész Párizs, de én a füzetemé meg a ceruzámé vagyok” – írja Hemingway. A későbbi világsikerű könyvek alkotója feldolgozandó nyersanyagként szemléli az őt körülvevő világot, az „amerikai kolónia” figuráit, kiváló portrékat rajzolva többek közt Gertrude Steinről, Ezra Poundról, Ford Madox Fordról, s kiváltképp Scott Fitzgeraldról.