GERTRUDE STEIN: ALICE B. TOKLAS ÖNÉLETRAJZA

"Hosszú, gyötrő folyamat volt, Gertrude Stein nézett, fülelt és ábrázolt. Régebben is, most is mindig a külső és a belső problémája gyötörte és gyötri. A festéssel kapcsolatban is állandóan az a nehézség az egyik legnagyobb gondja, melyet a művész érez, és amely arra készteti, hogy csendéleteket készítsen, mert az ember lényege szerint nem festhető."

Az előző hónapban írtam meg a találkozást Hemingway Vándorünnepével, ami óriási, fergeteges szerelem lett az első pillanattól fogva. Mivel a beszerezhetetlen kötetek táborát erősíti a mai napig (elég elkeserítő módon), naná, hogy nekem már csak azért is kellett, és láss csodát, a szerencse ismét mellém állt; előjegyzést követően megérkezett a saját kis különbejáratú Vándorünnepem, ami azóta is a polcon várja a sorsát, hogy egyszer majd elutazzon velem Párizsba. Ezután kezdtem el keresni, hátha van valami hasonló témájú-stílusú könyv. Mivel már hónapok óta élek Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmjének bűvöletében, elkezdtem szétnézi a 20-as évek nagy írói között: Hemingwayt most olvastam, Fitzgerald igazi kedvenc, de ismerős, Djuna Barnes-nak még nem jött el az ideje, Ford Madox Ford pedig egyelőre nem tudott megfogni... és ekkor jött Gertrude Stein. Mivel ez a különös hölgy inkább mecénásként, a kezdő írók tanácsadójaként élt a képzeletemben mintsem a szépirodalom kiemelkedő alkotójaként, valahogy mindig a perifériára esett. Ekkor találtam rá az Alice B. Toklas önéletrajzára, aminek a fülszövege nagyon-nagyon sokat ígért... pontosabban pont az ajánlotta olvasásra, amit én szerettem volna megkaparintani. Először felcsillant a remény, hogy most ugyanazt fogom majd megismerni, amit Hemingway olyan gyönyörű módon elmesélt, csak éppen a másik szemszögből, ugyanis Stein és Alice alakja már a Vándorünnep lapjain is számos alkalommal felbukkant. Ezután kezdtem el agyalni, hogy de mégis hogyan? Alice nem volt éppen kiemelkedő alakja a művészéletnek... Stein élettársa volt, aki szépen meghúzódott a háttérben, elkísérte a különböző eseményekre, fogadta a lakásukba érkező ismerős és ismeretlen látogatókat. Miért éppen az ő élete lenne annyira érdekes és színes, hogy megéri egy egész könyvet neki szentelni? És ne ítéljetek el ezért... egyszerűen csak nem értettem a helyzetet. Nyilván sok mindenkit ismert, rengeteg fontos emberrel találkozott, de mégis... miért pont ő? Persze ez az írás is megszerezhetetlen, így végül könyvtári kölcsönzéssel lett az enyém. És ahogy elkezdtem az első lapokat, letudtam az első fejezetet... megértettem. Ez a cím egy igazi, orbitális nagy átverés...

A 7 fejezetből álló történet a következőket taglalja: Mielőtt Párizsba jöttem, Párizsba érkezésem, Gertrude Stein Párizsban 1903-1907, Gertrude Stein mielőtt Párizsba jött, 1907-1914, A háború, A háború után 1919-1932. Már a címekből látszik, hogy itt nem csak a 20-as évek nagy pezsgéséről lesz szó, hanem arról is, ami előtte történt. Gertrude Stein megérkezik a bátyjával Párizsba, kivesznek egy fess kis lakást, pontom pénzért vásárolnak olyan festményeket, amikért évekkel később már emberek százai képesek lettek volna ölni (kis túlzással) és egyre több művész életébe lépnek majd be... pontosabban csak Mademoiselle Stein, bátyja inkább jobbára csak a farvizén evez. Kis klikkek alakulnak szerte Párizsban, a jövő legnagyobb művészei sokáig nem is hallanak a másikról, egy teljesen zárt, a külvilágot kizáró buborékban élnek egymás mellett. Stein bátyja figyel fel egy korai Picasso képre, és eléri, hogy közös ismerősük megszervezzen egy találkozást, amire természetesen testvére is elkíséri... Gertrude és Pablo azonnal barátok is lesznek miután a vacsora elején a festő erővel tépi ki Stein kezéből az elragadott kenyérdarabot, kihangsúlyozva, hogy az bizony az övé. És innentől nincs megállás a művészek különböző kis társaságai közötti ingázásban. Tanúi leszünk a kubizmus születésének, részt veszünk a Függetlenek kiállításán, bejárásunk lesz a Matisse család otthonába, látjuk Nizsinszkij új balettjének bemutatóját az Operában... és persze ott vannak az ominózus szombati esti összejövetelek a Rue de Fleurus utcai Stein lakásban, ahová mindig valaki hoz magával valakit. De ezeknek a látogatásoknak is kialakul a megszokott menetrendje az évek során: amíg Stein fogadja a reménybeli zseniket, addig Alice addig társaságot nyújt a művészfeleségeknek. Aztán kitör a háború, majd szép lassan el is múlik... ebben tevékenyen Stein nem vesz részt, de közben mégis meglesz a hatása: szétszakadoznak a társaságok, akik addig barátoknak számítottak, már nem keresik egymás társaságát. Jönnek az utazások, az új feltörekvő amerikai és európai művészek, és az új áramlatok hatalmas erejű sodrása: Sylvia Beach híres könyvesboltja, Tristan Tzara párizsi érkezése, Ezra Pound, aki Stein szerint nem szórakoztató, T.S. Eliot, akivel komoly levélpárbaj alakul ki, Jean Cocteau, Hemingway, Fitzgerald, Ford Madox Ford és még annyian mások...

Érdekes könyv volt, azt nem tudom cáfolni. Betekintést nyújt a kor Párizsába, a kor művészetébe, szinte kitapintható az akkori életérzés, minden szépségével és csúfságával együtt. De! Hiába fordul meg az oldalakon ez a számos név, hiába soroz meg az író; költők, festők, szobrászok, fényképészek, revü-és balett-táncosok, színésznők, filmrendezők és illusztrátorok tömegével... és nem tudtam szeretni. Először is az egész könyvből hiányzik az a bizsergő hangulat, ami nekem ezt az olvasást varázslatossá tehette volna. Csapongó és ismétlő, paradoxonokkal teli dolgok jöttek végig szembe vele, amiket egyszerűen nem tudtam megérteni. Szó sincs itt Alice önéletrajzáról, az egész regény Stein szerepének és zsenialitásának hangsúlyozása, amit lássuk be ő maga írt... csak látszólag más szájába adva a szavakat. Alice ugyanúgy a háttérbe szorul, mint ahogy attól már a legelején is féltem... mikor róla lenne szó, akkor is Gertrude Stein ilyen-olyan megnyilvánulásairól ömleng... maga az író! Egy gelj, öntömjénező írás az egész könyv, ami csak attól volt végigolvasható, hogy szerencsére felvonultatja az egész akkori párizsi művészvilágot, amiben azért mindenkinek oda-odaszúr egy jót, kivétel természetesen önmagának. Ha valaki nem érte vele egyet, ellentmond, ne adj isten kritizál...itt a vég. Érdekes módon a körülötte megjelenő emberek is szépen lassan távoznak, hogy átadják helyüket az újaknak; Ezra Pound vérig sértődik, Matisse is szép lassan eltűnik a képből, és a mai napig nem tudjuk, hogy vajon mi történt közte és Hemingway között, hogy végleg megszakadt a kapcsolatuk. Egyszerűen nem ment; sóhajtoztam és felálltam, visszaültem és újra belekezdtem, de egyszerűen nem tehetek róla, nekem ez a határok nélküli öndicséret annyira büdös volt, hogy teljesen, csírájában ölte meg az olvasást. Tény: az egész regény Steinről áradozik... de tudjátok mit? Ezzel még nem is lenne akkora probléma, legyen magával elfogult a SAJÁT önéletrajzában, mit bánom én. Állítólag Stein egy karakán, határozott és öntudatos nő volt... én meg azt mondom, hogy akkor lett volna igazán tökös, ha mindezt a saját nevével adja ki, felvállalva, hogy mekkora szerepet tulajdonít saját magának az összművészetekben... nem pedig a háttérbe nyomott, mai szemmel nézve egy szinte ismeretlen nő hamis szavai mögé bújva.

Értékelés: 5/3

Több kritikus „az amerikai irodalom legjobb memoárjának” nevezte az Alice B. Toklas önéletrajzát. Joggal. Gertrude Stein látszólag vidékiesen naív, ámuldozó-rajongó, de valójában nagyon is éles szemű és éles nyelvű vénkisasszony-társalkodónője köpenyébe bújva meséli el saját életét, és fest szellemes és színes képet a század eleji Párizsról, pezsgő, forrongó művészeti életéről, mozgalmairól, a kettős közvetítés adta iróniával fűszerezett, elbűvölően fecsegő stílusban. Gertrude Stein a XX. századi amerikai irodalom számottevő alakja, de a maradandóságot mégsem merész, olykor egészen a nyelvi értelmetlenség határára jutó formai kísérletezései, hanem a sajátos steini „szerep”, mecénás-irodalombaráti tevékenység biztosították számára. 1903-ban telepedett le fivérével Párizsban, ahol a Rue de Fleurus 27. szám alatti műteremlakása hamarosan a párizsi művészi élet egyik fő központja lett, olyan fiatal, akkor még ismeretlen művészek találkozóhelye, mint Picasso, Matisse, Derain, Braque, Juan Gris, Gertrude, mindenfajta modernizmus fanatikus híve, képeik első vásárlója, művészetük lelkes propagálója, mint ahogyan másfél évtizeddel későbben köréje gyűlnek a háborútól megcsömörlött és kiábrándult amerikai írónemzedék legjelesebbjei, Hemindgway, Ezra Pound, Sherwood Aderson, Fitzgerald és a többiek. Ő adja nekik az azóta irodalomtörténeti jelentőségűvé lett „lost generation” – elveszett nem zedék – nevet, ő segíti őket, hogy útjukra leljenek. És ők – a kubisták és fauve-ok, Picasso és Matisse, meg a jazzkorszak eszeveszetten tobzódó, bikaviadalokon és lázas szeretkezésekben feledést kereső fiataljai, Hemingway és társai – ennek a páratlanul eredeti önéletírásnak igazi főszereplői, a steini életű beteljesítői.