JAMES JOYCE: IFJÚKORI ÖNARCKÉP

"Nem félek attól, hogy magányos maradok, sem attól, hogy felismernek és lenéznek, sem attól, hogy elhagyjam azt, amit el kell hagynom. És nem félek hibázni sem, nem félek a nagy hibától, az élethossziglan tartó hibától, sőt, talán az öröklétbe átnyúló hibától sem."

James Joyce híres-neves Ulysseséhez jó bevezetőnek gondoltam az első regényét. Hááát, lehet, hogy ez nem volt egy tökéletes döntés, ugyanis ez az első találkozás nem győzött meg maradéktalanul, hogy Joyce és én hosszútávú barátságot kötünk egymással. De ne siessünk előre, nézzük, hogy miről is van szó. Lehet, hogy az én elvárásommal volt probléma, de kicsit megdöbbentett már a kezdés is: valami magasröptű, intellektuális irományra számítottam... ami, ha nem is teljesen, de elmaradt, pontosabban más formában várt rám, mint azt én gondoltam. Főhősünk Stephen Dedalus. Ha ki akarom sarkítani, akkor az egész cselekmény voltaképpen az ő fejlődésének/felnőtté válásának története: megismerjük a gyermekkorát, a kisiskolás és gimnáziumi éveit, elkísérjük az egyetemre, hogy majd együtt szökjünk vele a gyönyörű Párizsba. Mint fejlődésregény, az egész írás öt részre osztott. Először is, itt van nekünk egy magányos kisfiú, a különc gyerek, aki nem tud, de valamilyen szinten nem is akar beilleszkedni a bentlakásos iskola tanulói közé. Tudják róla, hogy más mint az átlag, és ő is tudja magáról, hogy van benne valami különleges adottság. Aztán jön a fordulat: ahogy elkezdi keresni a saját útját, a lázadó énje felszínre tör, és hát, hogyan is lehet szépen mondani... a bűnt, mint fogalmat, elég behatóan kezdi tanulmányozni és megismerni. Minden ami eddig "fontos" volt az életében, megkérdőjeleződik és átértékelődik: a családja, az ír-katolikus vallásos neveltetése, az egyház, a saját nemzeti értékei, az otthon... Próbálja megérteni, felfedezni és összeállítani az új, a felnőtt énjét, közben pedig minden addig ismert dolgot nagyító alatt vizsgál, és szed szét apró darabjaira.

Pörgős cselekményt ne is várjunk, kicsit olyan, mintha egy tejüvegen át próbálnánk belesni Stephen életébe, nem ismerünk meg mindent aprólékosan, csak annyit kapunk, amennyit Joyce jó szándékkal engedélyez nekünk. Két szempontunk van: az egyik a politika, a másik a vallás. Főhősünk vitákba bonyolódik, felszínre kerülnek az emlékei, amik sokszor ütköznek a jelen impresszióival... de ezek mind hozzátartoznak ahhoz, hogy az alkotásra kész férfiból végül egy igazi művész váljon. Az egész pálfordulás a személyiségében egy hosszan kibontott "előadás" eredménye: a vallásos prédikáció olyan mély hatást gyakorol Stephen lelkére, hogy onnantól kezdve megpróbál mindent maga mögött hagyni, elfelejteni és kitörölni amit a múltban elkövetett. Voltaképpen saját magát ítéli szenvedésre. Ebben a részben sajnos nem tudtam maradéktalanul egyetérteni Joyce nézeteivel, kicsit erősnek és indokolatlannak láttam, hogy ilyen óriási hatást váltson ki ez a rész... nem mondanám, hogy erőltetett, inkább furcsa, és lehet, hogy csak számomra, de egy picit érthetetlen is. Mindenesetre innentől kezdve ezt nem lehet semmisnek venni, hogy jó, lapozzunk, mehetünk tovább, mert tényleg teljesen rányomja a bélyeget a további részekre, ettől függően változik Stephen egész karaktere. Ettől eltekintve vannak szép részek amik kárpótolnak: számos filozófiai, mélyenszántó fejtegetés bukik ki hősünkből, úgy mint az ír helyzetről, a lélekről, a szépségről és így tovább, lehetne sorolni. A művészet és az irodalom mint szenvedélye nyilvánvaló, amiket istenkáromló képzelgések is megszakítanak itt-ott. Meglepő írás.

Önéletrajzi ihletésű regény, ami a végére már naplóformára vált át. Joyce sokat merített a saját élményeiből, így fontos szerepet játszik a szülőföld, az Írország iránti utálat és vonzódás kettőssége is. Ezek különösen érdekes részek voltak, sokszor viszont nem tudtam eldönteni, hogy mi az ami saját, tényleg igaz esemény, és mi ami pusztán fikció... de valahol ez nem is fontos. Jó volt megismerni az író stílusát, a nyelvi humor és a szójátékok feldobták a komolyabb, és néhol kényes határokat is feszegető gondolatmeneteket. Tény, hogy nem az a könnyű délutáni olvasmány amin csak úgy lazán átszáguldunk... szerettem elemezni, kibogozni a felvetett kérdéseket, és bár nem mindig értettem egyet Joyce nézetével, attól még képes volt elgondolkoztatni olyan dolgokon, amik bár fontosak, hajlamosak vagyunk elsiklani felettük. Ettől függetlenül nem vagyok meggyőzve, hogy az Ulysses kell nekem. Mindenki azzal jön, hogy húú meg háá, hát az aztán olyan érthetetlen, hogy csak na... Persze ezt saját magammal kell lejátszanom, de valahogy tartok tőle, mert ez a könyv sem volt éppen egyszerű, hát akkor az Ulysses milyen lehet? Joyce így most kicsit pihenő-szektorba lett helyezve, legalábbis egy idő mindenképpen, valószínűleg (és magamat ismerve) a későbbiekben már "csakazértis" bele fogok ugrani... majd nyáron... mikor van időm... és ráérek. Majd egyszer (ha túlélem) beszámolok róla. Addig is, összefoglalva az Ifjúkori önarcképet: érdekes, viszont biztos, hogy megosztó, nem mindenkinek fogja magát belopni a szívébe. Egy próbát viszont mindenképpen megér.

Értékelés: 5/4

James Joyce (1882-1941) az angol-ír irodalom modern klasszikusa, a huszadik századi regény egyik legforradalmibb hatású nagy kísérletezője. Az Ifjúkori önarckép 1914-ben jelent meg először folytatásokban, majd 1916-ban könyv alakban is. Az önéletrajzi ihletésű regény főszereplője egy szegény sorból származó művészi ambíciókat dédelgető ír fiatalember, Stephen Dedalus, aki egy írországi jezsuita kollégiumba kerul, s ott birkózik meg először hit és hitetlenség, remény és reménytelenség között ingadozva mindazzal, amit az angol elnyomás ellen küzdő, elmaradott ir társadalom magába foglal és megjelenít. Joyce nagyszerű regénye jó bevezetés mindazok számára, akik megérteni és élvezni kívánják a Dublini emberek, az Ulysses, a Finegans Wake írójának világát.