LEWIS CARROLL: ALICE TÜKÖRORSZÁGBAN

"– Ó, Tigrisliliom – mondta Alice a szélben kecsesen hajladozó virágszálnak –, bárcsak tudnál beszélni!

– Tudunk beszélni – mondta a Tigrisliliom –, ha van, akivel érdemes.

Alice úgy meglepődött, hogy egy percig szólni sem bírt, még a lélegzete is elállt. Kisvártatva, miközben a Tigrisliliom egyre csak himbálózott a szélben, félénk hangon, szinte suttogva mégis megszólalt:

– És minden virág tud beszélni?

– Akárcsak te – mondta a Tigrisliliom –, és jóval hangosabban is.

– Csak tudod, nem vall jó modorra, ha mi szólítunk meg valakit – szólt közbe a Rózsa. – Komolyan mondom, az előbb már vártam, mikor állsz szóba velünk! Mondtam is magamnak: „Van valami az arcában, bár okosnak épp nem nevezhető!” A színed pedig kifogástalan, és már az is sokat számít.

– A színe nem érdekel – jegyezte meg a Tigrisliliom. – Hanem ha a szirmai egy picit jobban felkunkorodnának, mindjárt rendesebben nézne ki."

Lewis Carroll első Alice története ( az Alice Csodaországban) mindig is nagy kedvenc volt; már kiskoromban is imádtam a bizarr és furcsa meséket, most pedig, hogy már képes vagyok jobban a dolgok mögé nézni, túllátni csodaország elbűvölő varázsán - már amennyire ez lehetséges ugye - csak még jobban megszerettem az Alice körül kavargó történeteket és szereplőket. Megosztó könyv mind a kettő, azaz a Csodaországban és a Tükörországban játszódó kalandok is... Eddig ahányszor csak felvetődött egy beszélgetés során Carroll valamelyik írása, mindig csak két végletbe ütköztem: 1. Aki totálisan imádja, többször is olvasta vagy éppen tervezi újraolvasni. Ide tartozok én is. 2. Aki gyerekként és felnőttként sem szerette/szereti, egy elvont és kissé beteges mesének tartja, nem érti, hogy ezt, hogy lehet élvezni. Én mindig jobbnak tartottam az olyan könyveket, amik képesek ilyen élesen két oldalra osztani az olvasókat... még akkor is, ha én mondjuk pont a végletekig elutasító oldalon állok... hiszen hiába utáltam vagy szenvedtem tőle, valamit mégis képes volt kiváltani belőlem, még ha az a tömény utálat volt is. Nekem ez mindig többet ért mint egy lagymatag kis regény, amivel elvoltam, különösen rossz sem volt, de fél év múlva ennek ellenére már a történet főbb vonalait sem tudtam felidézni. Csodaország után kíváncsian vártam, hogy Carroll ezúttal milyen elvetemül világba pottyant majd, és milyen képtelen társakat ad majd mellém az út során. Kicsit furcsa volt ennyi idő után újra beleszokni az író stílusába, ráhangolódni a sajátos nyelvére, és bár az elején elkezdtem kételkedni, gyorsabban ment mint ahogy azt gondoltam. Nem volt bevezető, elmaradt Csodaország visszaidézése, egyből egy életképbe hajított, ahol hirtelen máris Alice oldalán találtam magam... még éppen csak elkezdtem megszokni, máris elindultunk egy újabb kalandra, ezúttal Tükörország abszurd világába. De kezdjük az elején.

Alice-szel először még a mi világunkban találkozunk, amikor éppen Dorkával, a cicamamával és annak egyik rosszcsont kölykével pöröl lelkesen; haragját például úgy fejezi ki, hogy egy puszit nyom Cili apró orrára. Az ablakból figyeli, hogy kint éppen hull a hó, és milyen álmos tűnnek a meleg szobából a csupasz fák, majd ráparancsol a cicára, hogy tegye keresztbe fekete mancsát, különben büntetésből átteszi a Tükörházba, ami egyre jobban izgatja Alice fantáziáját, mígnem... és egyszerre már ott is van, a valóságos szoba tükörvilágában, ahol minden fordítva történik, mint ahogy azt a kislány megszokta. Azonnal láthatatlan kalandba keveredik a sakkbábuk kapcsán; a hamuból emeli ki a Fehér Királyt és Királynőt, akiknek ettől még a lélegzete is eláll... a Király konkrétan ájulásra hajlamos sokkot kap, így Alice készen áll, hogy ha az eszméletvesztés valóban bekövetkezne, jól nyakon öntse egy üveg tintával a félénk uralkodót. De az idő telik, Tükörország pedig hatalmas és hívogató, így Alice továbbindul, új kalandok után kutatva. Megérkezik a beszélő virágok kertjébe, összetalálkozik a Fekete Királynővel, majd lassan elkezdődik a hosszú sakkjátszma, aminek ő is játékosa lesz, első lépésben persze csak egy egyszerű gyalog... és hamarosan lépnie kell majd. Miközben megindul a játék, Alice feltérképezi a vidéket; a virágok körül tükörrovarok repkednek, ugrabugráló vonaton közlekednek a különös alakok, a Szúnyognak agyzsibbasztó szóviccei vannak, közben pedig barátságot köt Subidammal és Subiduval, a teljesen egyforma ikrekkel és megmenti a Fehér Királynő elszabadult kendőjét is. Tükörországban bármerre is indulunk, csak különös lényekkel találkozunk és izgalmas eseményekbe botlunk; van itt kötögető Juh, Dingidungi, a Rozmár és az Ács történetét elbeszélő vers és csónakból tavirózsacsokrot szedő Alice-ünk is. Az egész tükörvilág egy hatalmas és óriási varázslat.

Carroll elborult egy képzelőerővel rendelkezhetett, hogy ilyen álmokat fantáziált egy kislánynak... ugyanis, ahogy a csodaországi kaland, a tükörországban tett látogatás is csupán egy álom. Mikor rájöttem erre a kis kulcsra az események sorához, egyből a nagy kedvenc filmem, az Eredet jutott az eszembe, mikor DiCaprio megkérdezi a partnerét, hogy mégis hogyan kezdődött az álom, emlékszik rá? Nem, mert senki sem tudja, hogyan csöppent az éppen felépített álomvilágba... és itt is pont ez volt a helyzet. Ettől függetlenül érdekes kalandokba sodródtunk itt is Alice oldalán, de visszatekintve én személy szerint inkább választom Csodaország kevésbé nyomasztó díszletét. Hiányzott a Fakutya, a Bolond Kalapos és Április Bolondja, itt ugyanis kevesebb a szerethető elvarázsolt lény. Bár a Király kedves, a két Királynő szinte már félelmetes, és bár a beszélő virágok párbeszédeit szerettem, nekem Dingidungi is egy fura alak volt. Abszurd és bizarr ez az egész könyv, de a humora felidézte benne Csodaországot, jókat nevettem olvasás közben, és ezért az élményért különösen nagy köszönet a verseknek. Bár nem volt olyan kidolgozott számomra mint az első rész, az ötlet nagyon tetszett a sakkfigurákkal és a táblát fokról fokra bejáró Alice-szel. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy pontosan mi is ez a könyv: mese, regény, fantasy? Vagy ez így mind együtt és közben egyik sem? Mindenesetre szerintem élvezhető ez egy kisgyereknek is, csak pont a lényeget, a fanyar humort és a szófordulatokat nem fogja az egészből érteni, amitől pedig pont, hogy egy felnőtt számára lesz izgalmas ez a kaland Tükörországban. Tetszett, szerettem, a karakterek bár komorabbak mint a másik könyvben, de érdekesek, és végre tudom a választ, hogy ha egyszer valaki megkérdezné majd tőlem, hogy mondjak egy jó példát a szürrealizmusra, hát biztos Carrollt fogom felvetni. Alice Liddell - akiről az író a főszereplő alakját mintázta és akinek a történeteit írta - szerencsés kislány lehetett, hogy ismerte Carrollt és ilyen különös meséket írtak neki... Carrollnak meg érdekes gyógyszerei lehettek... mivel állítólag nem ivott.

Értékelés: 5/4.5

Minden tükör kész varázslat: megkétszerezi a világot! Szinte kedvünk támad belépni és körülnézniabban a másik világban. Bizonyára mindenki érezte már ezt a vágyat, legalábbis gyermekként. Ám amire mi csak vágyunk, azt Alice véghez is viszi. A kandalló fölötti nagy tükörben ez a bájos és talpraesett leányka átlép egy különös, bolondos birodalomba. Itt a megelevenedett sakkfigurákon kívül olyan fura lények fogadják, mint a zsemlepke, a hintalódarázs, aztán Subidám és Subidú, no meg Dingidungi, hogy az Egyszarvúról meg Gyilkanyesszről ne is beszéljünk. Sok veszély közt, sok mókás kalandon át jut el Alice odáig, hogy királynővé koronázzák. A gyermekirodalom nagy angol klasszikusa, Lewis Carroll mellesleg a matematika professzora volt. Alice alakjaként barátja kislányát, Edith Lidellt tette halhatatlanná. Kötetünket, az eredeti angol kiadás nyomán, John Tenniel rajzai kísérik, a logikai fejtörőktől hemzsegő és nyelvi ötletektől sziporkázó szöveget Révbíró Tamás és Tótfalusi István magyarította.