"A városban soha sem alszik el az éjszaka egészen. Mindég virraszt. Elvétve kinyitja a szemét egy ablakban és pislog. Egy kapu csukódik, mint egy ásítás. Lépések jönnek. Visszhangjuk a házak falához ütődik és elmegy a szomszéd sikátorba, pedig ott nem jár senki. A nagy folyó hűvösen, mélyen lélegzett. A csillagok elfogytak az égen."
Belestem abba hibába, amibe már nem szabadna, de mégis újra megtörténik: beleszerettem a borítóba. Tudom, tudom, ez még a legjobbakkal is megesik néha, így aztán velem, hogy a fenébe ne történne meg... de már annyiszor megfogadtam magamnak, hogy csak egy szép fedél nem fog megvenni kilóra... és tessék, már megint itt vagyok. De kivételesen van egy mentőövem is! Most szépen rákenhetem ezt a választást az egyik molyos kihívásra, így egy kicsit azért jobban érzem magam: Húzzunk kék harisnyát... Szóval egy kötelezőt már ki is pipálhatok, sőt, a Várólistás csökkentésemről is kihúzhatok még egy példányt. Na ezt már szeretem, tényleg sokkal jobban érzem magam. Na de lépjünk a regényhez. Anno már szemeztem A régi házzal, de valahogy mindig elsétáltam mellette, ugyanis a boltok polcain (ki tudja miért?) mindig csak a Lazi Kiadó változata csücsül, ez a gyönyörűség viszont csak neten rendelhető... előbbi pedig annyira azért nem vonzó, hogy leragadjak előtte, és rám törjön a "mindenképpenmegkellvegyelek" érzés. Ezért csak most sikerült összehozni az olvasást, és kicsit megismeri Tormay Cécilet.
Külcsín csodálatos, pont. Tudtam, hogy a molyos 77%-os értékelés nem fogja kiverni a biztosítékot, de sajnos most egyet kell értenem... ez nekem is csalódás volt. Könnyű, és kicsit monoton folydogáló a cselekménye, történnek itt-ott dolgok, de közben mégis valahogy mozdulatlan az egész. Nem tudtam kizökkenni ebből a fura hangulatból, és talán ez nyomta rá a bélyeget az egész olvasmányélményre. Nem tudtam olyan szereplőt találni, akibe belekapaszkodhattam volna, akiben legalább egy kis reménysugarat megláttam volna... mindenki halad egy úton, és miközben tudják, és mi is tudjuk, hogy ez egy rossz irány, azért csak haladnak tovább a biztos végzet felé, és minket is magukkal rántanak. Semmi pozitív dolgot sem tudtam felfedezni ezeken az oldalakon, és ez hihetetlen nyomasztó volt. Pedig nem egy lehetőség lett volna arra, hogy az írónő valamelyik új generációba sikeresen beoltsa a boldogság megtalálásának esélyét: és ami még bosszantóbb, hogy mi próbálunk hinni benne, hogy na majd most, majd ők, végre... de aztán rájövünk, hogy nem... ők sem azok akikre vártunk... és ez lenne a valóság? Ez az igazi élet? Nem szeretném elhinni...
Egy családregény. Először Ulwing Kristóf építőmesterrel találkozunk, aki megálmodja és valóra is váltja szíve vágyát: A (régi) házat. Kemény és érzelemmentes embernek tűnik, talán az egyetlen dolog ami megérinti, az maga az általa megteremtett épület... legalábbis családjának így tűnik. Ez a ház 3 generáció öröksége. Van aki szereti, ragaszkodik hozzá, akad aki gyűlöli, és olyan is, aki csak beletörődve elfogadja, hogy itt kell élnie. Itt, a regény elején még vibrál egy kis boldogság, ami aztán fokozatosan hullik és mállik szét az idő előrehaladtával... akárcsak maga a régi ház. Bíztam benne, hogy beteljesedik amit a fülszöveg sugall, és majd Ulwing Anna lesz az, aki képes megtörni ezt a semerre sem mozduló, hidegfényű állapotot... de tévedtem. A végén pedig örökre búcsút intünk Pestnek és megpróbáljuk megkeresni azt, ami 3 generációnak sem sikerült. Annyira akartam szeretni ezt a könyvet: családregény, XIX. századi Pest, történelem, szerelem... de nem azt kaptam amire számítottam. Biztos, hogy egyszer, valamikor, majd újra leveszem a polcról és elolvasom, talán akkor már más szemmel fogok rá nézni... de így, elsőre, nekem ez a történet maga volt a reménytelenség és boldogtalanság. Lehangoló.
Értékelés: 5/3
Tormay Cécile legnagyobb sikerű műve, a Régi ház (1914) a vérkeveredéssel, a fajokasszimilációjával foglalkozik. Nemzedékregény mintegy évszázados időt átívelő formájában. Ulwing Kristóf építőmester alapítja meg a család vagyonát, a pesti Duna-parton álló régi házat is ő emelteti; szilárd, erős akaratú ember, a polgári haladás híve: arra büszke, hogy neki is része van a gazdagodó és szépülő város életében. A következő nemzedékek nem öröklik az öreg Kristóf józanságát: fia tehetetlen és gyönge ember, nincs benne már kezdeményezés; tétlenül nézi, hogyan megy veszendőbe apja vagyona; az unoka pedig már züllésbe is sodródik, híján van minden polgári erénynek. A harmadik generációhoz tartozó Ulwing Annának lesz a sorsa, hogy családi életének tragédiája árán is megértse az idő jelét és a férje sorsában rejlő célzatos üzenetet. Illey Tamás elszegényedett dzsentri már nem éri meg ősi földjei visszavásárlását, pedig ez lett volna élete értelme: "Csak az a család marad meg, melynek a gyökere a földben van. A városi kövezetre hiába hinti a fa a magvát, ott nem létezhetik tartós élet. A polgári családok csak házak, a legtöbbje három emberöltőre szól. A falusi ember a föld." A regény befejezéséből dzsentri nosztalgia és misztikus jelentés szól. Férje halála után Ulwing Anna Illére költözik – s a regény ezáltal azt is mondja, hogy vissza kell találni és azonosulni kell az ősi földdel, s a városnak találkoznia kell a vidékkel, mert a magyarság igazi őrzője a föld.
Kiadó: Fapadoskönyv Kiadó, 2009
160 oldal, 2776 Ft
0 Megjegyzések