GABRIEL GARCÍA MÁRQUEZ: SZÁZ ÉV MAGÁNY

"Még azután is, hogy kihunyt a legvégső remény, és úgy látszott, hogy talán csak a kártya jóslatának van némi értelme, megerősítette a fellazult alapokat, habarccsal töltötte ki a hasadékot, és a nyugati szárny mentén folytatta az ásást. Ott ásott még a következő év júniusának második hetében is, amikor alábhagyott a zuhogás, oszladozni kezdtek a felhők, és látszott, hogy egyik pillanatról a másikra elállhat az eső. Így is lett. Egy pénteki napon délután két órakor fény gyúlt a világra, bárgyú napsugár, rőt és szemcsés mint a téglapor, s majdnem olyan friss, mint a víz, és azután tíz évig nem esett. Macondo romokban hevert. A mocsaras utcákon széttört bútorok, tarka vízililiomokkal benőtt állati csontvázak hevertek: emlékei a jövevények hordáinak, akik éppolyan fejvesztve menekültek el Macondóból, ahogyan jöttek."

Nagyon nehéz ezt elkezdeni. Mindig a szeretett könyvekről írni a legnagyobb kihívás... és ez valahol nem fair. Márquez pedig számomra különösen kemény dolog. Sokáig halogattam, hogy találkozzunk, végül az első regény amit a kezembe vettem a Szerelem a kolera idején volt. Amit hihetetlenül szerettem... és gyűlöltem is egyben. Pont ettől működött. Ezek után a Száz év magány évekig várt a polcomon. Tudjátok, mire gondolok, mikor azt mondom, hogy vannak olyan könyvek, amikről - bár tudjuk, hogy az első oldaltól az utolsóig imádni fogjuk - az a benyomásunk, hogy időt kell neki hagyni? Majd... egyszer. Hát én így voltam a Száz év magánnyal kapcsolatban. Hiába volt kötelező olvasmány az egyetemen, hiába került be még a záróvizsgatételek közé is... nem voltam hajlandó kényszerből nekifogni. De aztán minden könyvnek eljön egyszer a maga ideje... és ez jelen esetben is megtörtént, úgy körülbelül egy-másfél évvel ezelőtt. Örülök, hogy nem túl fiatalon találkoztunk össze, lehet, hogy akkor nem tudtam volna ennyire értékelni... vagy úgy egyáltalán felfogni, hogy miről is olvasok pontosan. Persze, lehet itt boncolgatni, hogy ilyen meg olyan Márquez világa, meg mitől is mágikus realizmus a mágikus realizmus... de nekem az író eddig olvasott két regénye nem ettől maradt különleges. Talán még most sem tudom, hogy pontosan mitől ilyen furcsa érzés Márquez történetet olvasni. Csak azt, hogy belebújni a lapok közé, nem egy átlagos, mindennapos dolog. Maradandó... amit nehéz az utolsó oldal után elengedni. A Száz év magányt szinte mindig dicsérik és legtöbb esetben az is elhangzik, hogy remekmű. Mit lehetne még hozzáfűzni? Leginkább csak egy személyes véleményt. Nekem abban rejlik - mondjuk így - Márquez "varázsa", hogy zökkenőmentesen fonja össze a valóságot a fantáziával... a rendkívüli, de hihető karaktereket, egy hihetetlen, mágikus világgal. A történet a Buendia család, pontosabban az egymást követő generációk életét követi nyomon: a felemelkedésüket és a bukásukat. Nos, ez alapján talán azt is gondolhatnánk, hogy ez egy viszonylag könnyű családregény. A csavar azonban magában a prózában rejlik... vagy rákapunk, vagy nem fog sokáig tartani a Márquez rajongás. És ott vannak még magunk a szereplők is, akiket könnyű egymással összetéveszteni - nem csupán a hasonlóság, de a sokszor megegyező nevek miatt is.

Bár sok mindenre olyan büszke még nem lehetek, de arra talán igen, hogy gyorsan és jól olvasok. Ebben esetben azonban nekem is sokszor meg kellett állnom és megkérdeznem magamtól, hogy pontosan akkor most mit olvastam. Ki kicsoda a jelenlegi szituációban? Mégis, ennek ellenére, nem volt nehéz elmerülni a Márquez teremtette városban...vagy inkább világban. És általában itt tör ki rajtam az "irigység". Milyen jó lenne ezt eredeti szöveggel, a maga saját nyelvén olvasni. Semmi problémám sincs a magyar fordítással... kifejezetten gyönyörű. Azonban ez mégiscsak Márquez. (Azt hiszem soha ezelőtt ennyit nem emlegettem egy író nevét egyik bejegyzésemben sem). Milyen csodálatos lehet ezt valóban a teljes eredetiségében olvasni. Szerettem a témát: magány. Amit Buendia család minden tagja ismer, vagy meg fog ismerkedni vele. Akárcsak egy tragikus, családi örökség. Mert mindegyikük életét valamilyen módon előbb vagy utóbb, de beárnyékolja majd ez az előre elrendeltetett végzet. Végignézni, hogyan épül fel, borul virágba egy dinasztia, hogy aztán a szemük láttára pusztuljon el minden. Körforgás. Az élet és a halál ciklikus mozgását senki sem kerülheti el. Mindezt pedig egy fiktív, trópusinak ábrázolt környezetben, ahol a mágia, a varázslat, a hihetetlen események és történetek a mindennapok részévé válnak, és senkit sem ér meglepetésként, hogy valaki egyszer csak világgá repül egy lepedővel a kezében, vagy, hogy virágsziromeső hull a városra egy forró délutáni napon. És a család maga: teljesen egyformák... mégis a lehető legtökéletesebb módon különbözőek.

Emberiek és valóságosak. Nem egyértelműen jók vagy pedig rosszak. A mágia az ami összeköti őket és egyensúlyt teremt a jó és rossz tulajdonságok között... és ezzel el is érkeztünk a mágikus realizmushoz. Sokan szedték már darabjaira, méltatták és kritizálták. Én ezt most nem is szeretném meglépni. Csak annyit mondok, hogy a regényben, amikor valóban szinte felrobbant a sorok között az a valami, amit mi jobb híján nevezünk "mágikus realizmusnak"... nos, azok voltak a legszebb sorok, a leggyönyörűbben megírt részek, amelyeket valaha olvashattam. Elvarázsolt, álmos rácsodálkozás ez a regény valami olyanra, amit első ránézésre talán nem is tudunk a maga tökéletességében megérteni vagy befogadni. Egyelőre még nem találkoztam olyan emberrel, akitől azt hallottam volna, hogy nem, nem szerette Márquez regényét. Ennek ellenére - szerintem - a mágikus realizmus nem való mindenkinek. Bár ezek a családi történetek reális módon is kapcsolódhatnának egymáshoz, a kapocs mégis végig maga a mágia... egyfajta szimbolizmus. Fantázia. Ez az utolsó szó, amit hozzá tudok fűzni ehhez az olvasmányhoz.

Értékelés: Az egyik legcsodálatosabb regény, amit valaha olvastam.

E könyvet az író saját gyermekkori emlékeiből, tapasztalataiból kiindulva írta. A regény Kolumbia egy kis eldugott falujában, Macondoban játszódik. Nem jó kifejezés a „játszódik”, mert ez a mű minden szempontból rendhagyó. Ahogy az író mondja: „Macondo nem annyira földrajzi hely, mint inkább lelkiállapot.” Ezt a falut sok száz kolumbiai falu hangulatából, az író ezekben töltött gyerekkori emlékeiből ollózta össze. A hangulatot alapvetően meghatározza az éghajlat. Állandóan száraz forróság van, az emberek a napjuk nagy részét árnyékos függőágyakban töltik, hiszen még megmozdulni is nehéz ilyenkor. Ezekben a falvakban mindent vastag por lep, amit a szél felkavar – de nincs eső, ami lemosná. Az élet hihetetlenül monoton, még az évszakok is csak alig észrevehetően változnak. Az eldugott falvacskákban semmi sem történik. Ilyen körülmények között követhetjük végig egy család történetének száz évét.