JONATHAN SAFRAN FOER: RÉM HANGOSAN ÉS IRTÓ KÖZEL

"Ártatlanok voltunk. Mi lehetett ártatlanabb annál, ahogy mi ketten abban az ágyban csókolóztunk? Hogy lehetett ezt a semmit is elpusztítani? Jobban fogok igyekezni, ha maradsz, mondtam neki. Oké, írta. Csak kérlek, ne hagy el. Oké. Többé szót se kell ejtenünk róla. Oké. Valamilyen oknál fogva a cipőkre gondolok. Hogy életem során hányat nyűttem el. És hogy hányszor bújtam cipőbe, aztán ki belőle. Hogy hányszor raktam le az ágy elé, orrával a másik irányba. A gondolataim lemennek a kéményen és elégnek. Odafenn léptek. Hagyma sül. Kristályok csilingelnek. Nem voltunk gazdagok, de nem szenvedtünk hiányt semmiben. A hálószobám ablakából néztem a világot. És biztonságban voltam a világtól."

Hihetetlen hatásos és irtózatosan sodró. Elképesztően intelligens és eszméletlenül érzelmes. És még nagyon sok szóval lehetne folytatni az 'extremely' és 'incredibly' szavakat... és ezt a könyvet. Egy kilenc éves kisfiú, Oskar története ez, aki 2001 szeptember 11.-én elvesztette az édesapját. Gondolom nem kell részletezni, hogy hogyan és miért. Miközben Oskart figyeljük, beiktatódik még az apai nagyapa és nagymama nézőpontja is, akik jobbára inkább a múlt felé kanyarodnak majd velünk. A kisfiúval párhuzamosan ők is sokat, túlságosan is sokat szenvedtek fiatalon: háború, háború okozta utazás, egy új élet ígérete, a küzdelem... végül velük is újra és újra megérkezünk majd a jelen díszleteibe. Ami egyébként New York, a maga hihetetlen és lenyűgöző díszletével. Itt zajlik Oskar nyomozása édesapja nyomdokain. Ugyanis egy régi váza mélyén talál egy kulcsot, azonban semmi nyom sem utal arra, hogy vajon mit is nyithat, és miért volt oda elrejtve. Azonban Oskar számára pontosan ebben rejlik a kihívás: nekivág a metropolis végtelen utcáinak, és ha kell, minden szóba jöhető ajtón becsönget, hogy édesapja után érdeklődjön. A gyógyulási folyamat... hogy fel tudja dolgozni az őt tragédiát. Hogy az, akire mindig felnézett, aki talán mindenkinél közelebb állt hozzá, nincs többé. Nagyon nehéz erről írni... és annyiszor megpróbáltam már. A puszta kísérlet is kihívás, hogy elmagyarázzam miért is ennyire egyedülálló ez a regény. Nehéz ez a téma, és gyönyörű a stílusa, ahogyan mesél róla.

Azt hiszem, annak, aki már átélt hasonló veszteséget, csak még inkább komolyabb és mélyebb élmény ennek az olvasása: szerencsésnek tartom magam, hogy én nem ismerem ezt az érzést. Keserűséget így is bőven hagy az olvasóban, főleg, hogy Foer egy hús-vér, ízig-vérig szerethető főhőst alkotott, aki ezzel a tiszta ártatlansággal szemléli a világot... ami csak a gyerekben van meg igazán. Erre a regényre nyugodt szívvel mondhatom, hogy: szép. Gyönyörű az első szótól az utolsóig,.. próza, mégis költői... és értelmes, és megható, és tökéletes. Oldalakon keresztül szinte lélegzik, árad és folyik a szöveg, megállíthatatlanul, miközben beférkőzik a bőröd alá. Foer úgy ír, hogy a gondolatokat és az érzéseket összefogja, és szavakká alakítva szórja az öledbe, és kénytelen vagy érteni, hogy mit akar. És ezzel nagyon nagyon nehéz betelni. Megmutatja milyen az igazi szeretet, és azt is, hogy milyen a pusztító tud lenni a valódi veszteség. Megmutatja azt is, hogy mikor lehetőséged... ameddig még lehetőséged van rá, addig kell megmondani, ha szeretsz valakit. Hogy most beszélj. Hogy ne félj. Mert vannak dolgok, amiket nem lehet meg nem történtté tenni, és vannak olyanok is, amikor már túl késő, hogy helyrehozzuk, ami félresiklott... és nincs olyan, hogy tökéletes alkalom... vagy ha mégis, az hihetetlenül ritka pillanat... mert talán soha sem jön el. Oscar és Thomas története. És mellettük a többi szereplő: mindenki keres és vár valamit. Valamit, amit talán elszalasztott, vagy valakit, akit időközben elvesztett. Felkavaró élmény... de Jonathan Safran Foer talán az egyik legjobb kortárs író... ha nem a legjobb. Szerettelek. Szeretlek. Foglak is.

Értékelés: 5/5 (az egyik legszebb, amit valaha)

Mit tegyen az ember, ha Manhattanben él, kilencéves, és feltaláló, ékszertervező, ékszerkészítő, amatőr entomológus, frankomán, vega, origamista, pacifista, dobos, amatőr csillagász, számítógép-tanácsadó, amatőr régész, továbbá ritka pénzérmék, természetes halált halt pillangók, miniatűr kaktuszok, Beatles-kegytárgyak, féldrágakövek és egyebek gyűjtője? Mit tegyen az ember, ha kilencéves, és 2001. szeptember 11-e óta nem látta az apját? Ha nincs más fogódzója, csak a régi holmik, és az üzenetrögzítő magnószalagja apja utolsó telefonhívásaival, amit el kell rejtenie az anyja elől? Mit tegyen, ha talál egy titokzatos borítékot az apja szekrényében, amelyben csak egy kulcs lapul, és a papíron egyetlen szó: Black? Viszonylag egyszerű: fel kell keresni az összes Black nevű embert New Yorkban, és megtudakolni, hogy milyen zárat nyit a kulcs. Ami 216 lakáscím. Vagy megkeresni a zárat, bár minden 2777-ik másodpercben egy újabb zár születik New Yorkban. Kissé bonyolítja a dolgot, hogy hősünk betegesen retteg a tömegközlekedéstől, ezért mindenhova gyalog megy. És persze számos más megválaszolandó kérdés akad. Vajon szerelmes lesz-e még egyszer a mama? Ki a titokzatos bérlő, aki beköltözött a nagyihoz? Mit rejt a magnószalag, amin a papa utolsó üzenetei vannak? Erre ad választ Jonathan Safran Foer, a világsikert aratott Minden vilángol írójának új, több nemzedéken átívelő családtörténete, amelyből megtudhatjuk, hogy néha még az se segít, ha az ember feltalál „egy spéci vízelvezetőt, amelyik végigmegy minden New York-i párna alatt, és a víztározóba vezet. Amikor az emberek álomba sírják magukat, a sok könny mind ugyanoda folyik, és reggel az időjárás-jelentésben bemondhatják, hogy a Könnyek Vízgyűjtőjében csökkent vagy nőtt a vízszint, és akkor mindenki tudná, hogy New Yorkban az emberek milyen szomorúak.” Megrendítő történet, egy elképesztő intelligenciájú és képzelőerejű kisfiú odisszeiája, aki a World Trade Center összeomlásakor eltűnt papáját keresi.