PAUL AUSTER: NEW YORK TRILÓGIA

"Valami elég, ha megtörténik egyszer, okoskodik Blue, és aztán megtörténik újra s újra, s ez így megy majd egyre tovább, a végtelenségig. Nem lehet soha többé változtatni rajta; ami egyszer volt valahogy, az már sohasem lehet másképp. Makacsul kísérti ez a gondolat, figyelmeztetést lát benne, önnön belső régióinak az üzenetét, s bármily kétségbeesetten igyekszik elhessegetni magától, valami sötét gyanakvás örökre benne marad."

Auster-t olvasni nem könnyű... Austert szeretni bonyolult... Austert az általad megismert írók közé sorolni mégis menő lett: manapság. Mindig vannak olyan írók, akiket egyszer csak felemel a köztudat, és az ő regényeiket, novelláikat vagy éppen verseiket olvasni, ismerni, megosztani, méltatni, nincs is talán most jobb szavam rá: "cool", (Csak ezért használom, hogy átmentsek ide egy százszor is elhangzott szót az előző olvasmányélményemből, azaz Glavan-tól, de egyébként is, talán ez fedi a legjobban mire is gondolok pontosan). Szóval jelenleg Auster is ezen írók között lebeg valahol a messzi-messzi irodalmi éterben. Mint mondjuk Philip Roth, Don DeLillo vagy még lehetne sorolni, de azt hiszem, átjött mire célzok. A New York trilógia az egyik legismertebb regénye... és egyben a legelső is, ennek ellenére én mégis teljesen véletlenül böktem rá: tetszett a címe, vágytam egy Austerre, és bevallom, elkezdte izgatni a fantáziámat, hogy ennyire ködösen ad információmorzsákat a fülszöveg. Tavaly olvastam, és az egyik legnagyszerűbb élményem maradt a 2014-es évben. Többek között ez is hozzátartozik, hogy miért csak most ültem neki ennek a bejegyzésnek: ami ennyire meghatározó, egyedi és maradandó, arról sokkal nagyobb kihívás bármit is mondani, megfogalmazni, hogy mégis miért... és úgy általában szóba hozni, hogy - Hé, emberek, ez valami fantasztikus, vegyétek és vigyétek." És még az elején fontosnak tartom leszögezni, hogy ez nem a hagyományos értelemben vett regény: az, de mégsem. Kicsit más. Kicsit modern, kicsit elemző, kicsit behúzó, és nagyon nagyon átverős. Paul Auster rendesen megszívatott: behúzott a csőbe, és nem azt kaptam, amit az első oldalak után elvártam volna... és mégis imádtam, szinte minden sorát. Szóval nézzük, hogy miért is érdemes adni ennek a könyvnek egy esélyt... legalábbis szerintem. Regény: három résszel. Az Üvegváros, a Kísértetek és A bezárt szoba első ránézésre nem kapcsolódnak egymáshoz: mint három, egymás melletti, de különálló ablak New Yorkra. Kilátással különböző perspektívákból. Az első történetben megismerünk egy férfit, aki különös hívást kap az éjszaka közepén. Egy ismeretlen nő egy bizonyos Mr. Austert keres, aki ha minden igaz, dörzsölt nyomozó. Csakis az ő segítségére van szüksége, azonban hallhatóan nagy a baj. Második hívásra hősünk valamilyen különös indíttatásnak engedve belemegy a különös lehetőség szülte helyzetbe, és élve az alkalommal, a sosem látott nyomozó bőrébe bújik. A segítséget kérő nő pedig fogadja a lakásán, és beavatja a titokba, amihez a nyomozó szakértelme szükségeltetik: férjét az éppen frissen szabaduló édesapja készül megölni. Nos, ezek után a Kísértetek szereplői is egy megfigyelő mellé sodorják az olvasót: a rejtélyes Blue új megbízását teljesíti: hátrahagyja a menyasszonyát, addigi mindennapjait és otthonát, hogy beköltözzön egy neki bérelt lakásba, hogy megfigyelje a vele szemben éldegélő, "semmimódonsemkülönleges" férfit.

Követi az utcán, a hóesésben, a útban a boltba, az éttermi találkozóra... napi 24 órás megfigyelés alatt tartja, azonban nem történik semmi sem. Végül az utolsó történetben megismerjük a harmadik hősünket is. Ő nem nyomozó. de nem lóg ki mégsem a sorból: hamarosan nyomozásba fog, ugyanis barátja, akivel együtt nőttek fel, akit nem látott hosszú évek óta, nyomtalanul eltűnik. Feltehetően már nem él. Azonban a hátrahagyott özvegy felkeresi a régi barátot, mégpedig kéziratokkal. Novellákkal, regényekkel, befejezetlen tervekkel: ítéljen ő, vajon kiadásra méltó irodalmi próbálkozások ezek, vagy szemétbe való firkálmányok... de az események nem várt fordulatot vesznek, és hamarosan felcserélődnek a szerepek... ahogyan az finoman ugyan, vagy éppen durván, de a másik két történetben is előbb vagy utóbb de elkerülhetetlenül bekövetkezik. Három sztori. Három detektívtörténetre hajazó városi mese. Azt gondolnád, hogy nem kapcsolódnak egymáshoz: pedig de. Hajszál vékony fonállal megkötve, de összetartoznak. Át-és átszövik egymást, más-más díszletben bukkannak fel a már elfelejtett árnyalakok, de csak éppen, hogy egy pillanatra: beköszönnek a már megismert figurák, de utána vissza is süllyednek a new york-i kavargásba. Nem hosszú történetek ezek: de nehezek. Őszintén beismerem, hogy az első negyven oldalon határozott meggyőződésem volt: gyűlölöm Auster stílusát. Nem tetszett, nyomasztott, nem értettem és nem is akartam követni. És itt jött az ellentmondás: mégsem tudtam letenni. Folytattam, pedig nem akartam. Régen utáltam ennyire valamit is. És ahogy haladtunk előre, ahogy lépésről lépésre álltak össze a mozaik darabkái, akaratlanul megértettem... és visszavonhatatlanul bele is szerettem. Kettősség. Auster játszik az olvasóval, és nem is akárhogyan: nem sokkol, nem bánt és nem megbotránkoztat, hanem finoman, lassan behúz a csőbe, és közben elhiteti veled, hogy mindjárt megérted: pedig nem, csak majd a legeslegvégén, akkor, amikor ő akarja, és nem akkor, amikor az olvasó. Összemossa a szerepeket, a jellemeket, az eseményeket, zavarossá teszi az ok-okozati részleteket, és eggyé olvasztja, amit nem is lehetne... kijátszik mindent és mindenkit, de legfőképpen minket. Fikció és valóság együtt lélegzik ebben a regényben, és Auster ezen felül nem nem csak egy "nagy" átverést tartogat számunkra: többszörösen megcsavar. Először szívem szerint földhöz vágtam volna. Most úgy vagyok vele, hogy ide nekem a többi Auster-t is. Nem tudok jobb szót rá: más. Vigyázz az orrodra, bár úgyis annál fogva fog vezetni az író. Sok a kérdőjel bennem még most is: talán egyszer majd utol tudom érni Paul Auster-t... mindenesetre megpróbálom követni, ameddig tudom, és ameddig hagyja... mert a döntés úgysem az enyém. /Százszor is meghalunk, mire elfogy az életünk./

Értékelés: 5/5

Paul Auster (1947) amerikai regényíró, esszéista, költő és műfordító a 80-as évek közepén vált szélesebb körben ismertté kísérleti detektívregény-sorozatával, a "New York trilógiá"-val. Ennek első darabja, az "Üvegváros" egy Quinn nevű, álnéven publikáló író története, akit felbérelnek, hogy kövesse Stillmant, a börtönből szabaduló filozófust, hátha az meg akarja ölni a fiát. Ahogy Quinn elmélyed az ügyben, egy olyan labirintusba téved, amelyben a szereplők kiléte egyre zavarosabb lesz, s már-már szétválaszthatatlan, mi tény és mi fikció. A "Kísértetek" című második regény a detektívtörténet lecsupaszított váza. Az ügy eléggé egyszerűnek látszik. White kívánsága, hogy szemmel tartson egy Black nevezetű egyént, amíg csak szükségesnek mutatkozik. Míg Brownnak dolgozott, Blue elég sok hasonló jellegű munkát végzett, és úgy tűnik, ez az ügy sem lesz másmilyen, talán még könnyebb is az átlagnál - így kezdődik a történet, amelyben végül csak arra a kérdésre kapunk választ, hogy ki kicsoda és miben sántikál, arra azonban nem, hogy mit is jelent ez az egész. "Sötéten, titokzatosan érik a múltban a jelen, jelenben a jövő" - írja Auster. "Ilyen a világ: vakon tapogatózunk, lépésben, szavanként botorkálunk előre. Keserves a tudás, s gyakorta bizony nagy árat kell fizetnünk érte." "A bezárt szoba" főszereplőjének egyes szám első személyű története a hasonmás-téma variációja. A narrátor egy eltűnt és halottnak hitt író, Fanshawe kéziratának birtokába jut, amelynek publikálása valóságos irodalmi szenzáció. Oly mértékben azonosul ezzel az íróval, hogy még a feleségét is elveszi, holott tudja -egyedül ő tudja-, hogy Fanshawe valójában él. Ez a nyomozás, melynek során irodalmi alakok kopírozódnak egymásra, az önazonosság-keresés parabolájaként olvasható, s mint ilyen, nem csak a trilógiát zárja le, hanem továbbmutat a későbbi -magyarul ugyancsak egytől egyig megjelent- Auster-regények felé.