PHILIP ROTH: DÜH

"Én mindig hajszoltam magam. Mindig valami cél vezérelt. Rendelést vittem ki, csirkét kaptam le a kampóról, húsvágó tőkét sikáltam, jeleseket szereztem, nehogy csalódást okozzak a szüleimnek. Följebb fogtam a baseballütőt, hogy sikerüljön a labdát az ellenfél kinti és benti játékosai közé ütnöm. Átjöttem a Robert Treatről, hogy kikerüljek apám értelmetlen korlátai közül. Nem lettem diákegyesületi tag, hogy kizárólag a tanulmányaimra koncentrálhassak. Halálkomolyan vettem a katonai kiképzést, hogy ne Koreában pusztuljak el."

Philip Roth számomra az a szerző, akit későn, mégis jó időben ismertem meg. A Portnoy-kór egy hihetetlen élmény volt, itt írtam is róla egy bejegyzést, amiben többek között arra is kitértem, hogy mitől volt olyan váratlan és sokkoló az első oldalakon találkozni Roth stílusával. Mert az volt. Őszinte és megdöbbentő, nyílt és egyenes olvasmány volt. Akkor anno, Alexander belső problémáiba engedett betekintést, ami voltaképpen egy nagy levegővel elmondott belső monológ volt a psziciháter rendelőjében: kérdések, emlékek, vágyak és feldolgozni való élmények őrült kavalkádja. Szinte a Düh esetében is hasonló helyzetben vagyunk. Marcus Messner, ugyancsak egy zsidó fiatalember, és szintén, mintha egy szuszra mondana el mindent, amitől szeretne végre megszabadulni. Az 50-es évek Amerikájában járunk, javában tombol már a koreai háború... és a főhősünk ennek a megszállottja. Marcus remek diák, apja kóser boltjában kisegítőként dolgozik, de 19 éves és felvételt nyer a közeli egyetemre: tehát boldognak kellene lennie. Azonban hamarosan ez a gondtalan, fiatal élet új fordulatot vesz. Marcust megőrjíti apja állandó ellenőrzése: vajon hol van a fia? Talán a biliárdszalonban? Vagy egy kuplerájban teszi éppen tönkre az életét? Merre jár? Miért nem jött még haza? Aztán egy este, kizárja fiát a lakásból, pedig Marcus csupán csak a helyi könyvtárban készült fel egy dolgozatra. De itt már nála is elszakad a cérna. Átiratkozik a winesburgi egyetemre, ami sok-sok kilométerre van az otthonától: ahol nem kell elszámolnia minden percével, ahol nem ellenőrzik minden lépését, ahol szabad lehet, ahol mérföldekre távol van az apjától. Lehetne ez egy jó megoldás, de ez az egyetem nem olyan, mint amit lecserélt érte. A tanárok messze elmaradnak a régiektől, a diáktársak nem olyanok, mint akiket a másik egyetemen megismert, hiányoznak a messze maradt barátok, és még az édesanyja is, akit egyedül hagyott a megőrülés határán álló fura apjával.

Az első kollégiumi szoba sem olyan, mint amilyennek lennie kellene: kettő helyett négyen osztoznak egy szobán... a másik emeletes ágyon tábort verő srácokkal nem is lenne baj, de a Marcus felett lakó Fussler egyszerűen kibírhatatlan, és miután darabjaira törik egy bakelit lemez az esti órákban, Marcus hamarosan költözik. Azonban a kettes felállás sem az igazi, bár az új szobatárs talán kicsit jobb, igaz nem túl beszédes. Persze Marcus sem az a tipikus egyetemista fiú: hétvégén dolgozik a helyi bárban, hogy be tudjon segíteni szüleinek a tandíj kifizetésében, barátai mondhatjuk, hogy nincsenek, semmiféle közösségi esemény vagy egyetemi összejövetel sem kelti fel az érdeklődését, és még a diákegyesületek is hidegen hagyják. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve, egy este mégis randira hívja azt a gyönyörű lányt, akivel együtt hallgat történelmet, és aki meglepő módon igent is mond ennek a különc figurának. A "néma" szobatárs kölcsönkért autóján egy elegáns étteremben töltik az estét, majd az egyetemi szokásokhoz híven, kikocsikáznak egy nyugodtabb helyre a város határában, ahol remélhetőleg egy kíváncsi rendőr akad, és nem igazoltatja a lehető legtovább kimaradni készülő ifjúságot. Ilyenkor a fiatal egyetemista srácok egy-két lopott csókban, és némi ölelés-tapizás kombinációban várják az este csúcspontját. Azonban ahogyan Marcus estéje végül alakul, arra ő maga sem számított volna, és ez az élmény később újra és újra felszínre tör majd kavargó emlékei között. Hamarosan azonban újabb konfliktusba keveredik az aktuális szobatárssal, és ismét költözik: az kampusz legkisebb, legelhanyagoltabb, legkevésbé kihasznált szobájába, ahol végül egyedül lehet... legnagyobb megelégedésére. Nem így a dékán, aki magához hívatja, hogy magyarázatot kérjen a sokszori lakhelyváltásra, illetve arra, hogy miért is nem képes Marcus asszimilálódni a többi korabelivel. Miért különc? Miért nem találja a helyét? Egyszóval: mi a baj vele? Marcus története rövid. Túlságosan is az. Nem kap elég időt, hogy igazi felnőtt legyen, és nem kap elég időt arra sem, hogy rájöjjön, valójában mit is akar az élettől, mint olyantól. Napjait kitölti a tanulás: semmi más vágya sincs, csak az, hogy kitüntetéssel végezze el a másodévet is, mert ha nem, és hibát vét, akkor kicsapják, nem lesz egyetemista, viszik Koreába, és ott fog meghalni 19 évesen a lövészárkokban. Ez a gondolat pedig rögeszméjévé válik.

Aztán megismeri Oliviát, a gyönyörű, rejtélyes és sérült lányt, és bár nem kellene, és nem is akar, mégis kötődni kezd hozzá. Először meggyőzi magát, hogy egy "ilyen" lány neki nem kellhet. Nem foglalkozik vele, nem válaszol a lány levelére. És miután végzetesen megbántja a viselkedésével, nem tudja majd elengedni. Bár Olivia immáron tudomást sem vesz róla, Marcus csak úgy ontja neki a leveleket. Két, kissé hibás fiatal, akik véletlenül vagy talán pont a végzet miatt, összeakadnak ezen az isten háta mögötti, eldugott egyetemen. Roth jól játszik az olvasóval: olyan helyzetbe teszi és olyan nézőpontból beszélteti Marcust, ami különlegessé, és egyben egyértelművé teszi a helyzetet. Közben mégis reménykedünk, hogy ez csak talán valami rossz tréfa lesz. Az egész történet, amelyet a főszereplő megoszt velünk... ösztönös. Őszintén, egyhuzamban és különösebb okfejtés nélkül mesél nekünk egy fiatal srác: ez volt, így történt. Én így csináltam. Tanulsz belőle? Tanulj belőle... ha tudsz. Mert ahogy minden ember, Marcus is ösztönlény... hirtelen és sokszor meggondolatlan. Düh. Ki nem érezte még? Ki nem hozott még rossz döntéseket, csupán emiatt? Amiket aztán vagy megbánt, vagy ha szerencsés volt, akkor nem. De hát hányszor hibázunk? Hányszor csinálnánk másképp, már ha persze lehetne. Bárcsak... néha... ha néha tényleg lehetne. Mert nem tudhatod, hogy egy döntés, egy apró, szinte jelentéktelennek tűnő dologban, később milyen hatással lesz majd az életre. Egy banális apróság, amire oda sem figyelsz, csak egy odavetett félmondat, ami dühből fakad, és bár te pár perccel később el is felejted... annyi volt. Odavág ez a könyv. És ne felejtsd el: „bárhová mész, mindenütt lesz valami, ami az agyadra megy”.

Értékelés: 5/4

1951-ben járunk, második éve tart a koreai háború, amikor Marcus Messner, a szorgalmas, törvénytisztelő, energikus fiatalember megkezdi másodéves tanulmányait az ohiói Winesburg vidéki, konzervatív főiskoláján. Ide menekült szülővárosából, Newarkból, mert apja, a talpig tisztességes kóser hentes mintha kezdene meghibbanni: tébolyult aggodalom fogja el, sehova sem akarja elengedni a fiát – retteg, hogy őt is elviszik a háborúba, s ott fog meghalni. Marcus jogásznak tanul, évfolyamelső akar lenni, s közben dolgozik is, mert tudja, hogy a szüleinek milyen nagy teher a taníttatása… ám egy varázslatosan szép lány összekuszálja az életét. Egyik hibát a másik után követi el – dühödt előadást tart dékánjának az ateizmusról és Russellről, s nem tud elszakadni a lánytól, aki maga a veszedelem… A Düh, Philip Roth huszonkilencedik könyve a fiatalember formálódásának történetét írja le az élet rémisztő véletlenei és bizarr akadályai közepette. A tapasztalatlanság, a balgaság, az intellektuális ellenszegülés, a szexuális fölfedezés, a bátorság, a melléfogás története ez. Roth minden találékonysága és szellemessége szerepet kap benne, s általa az író egyszerre rugaszkodik el utóbbi könyveinek öregkori kísérteteitől, és vizsgálja tovább, hogyan hat az amerikai történelem a sebezhető egyénre.