MURIEL BARBERY: A SÜNDISZNÓ ELEGNCIÁJA

"Van valami nagyon emberséges abban, amikor valaki szeretni tudja a fákat, olyan sok vágyakozás van ebben első, elragadtatott örömeink után, és olyan sok erő, hogy merjük jelentéktelennek érezni magunkat a természet kebelén… igen, ez az: a fák megidézésének, közömbös nagyságuk megidézésének és az irántuk érzett szeretetünknek fényében hirtelen megérezzük, milyen átmenti, hitvány, nyüzsgő kis élősködők vagyunk a föld felszínén, de ugyanakkor méltóvá is válunk az életre, mert képesek vagyunk csodálni egy szépséget, amely nem tartozik nekünk semmivel."

A sündisznó eleganciája a következőről szól: A 7 rue de Grenelle egy polgári és párizsi épület, amelyet sikeres, tiszteletre méltó, jól képzett, és nagyon pénzes polgárok laknak. Fogalmuk sincs róla, hogy lelkiismeretes portásuk, Renée Michel asszony egy szellemi nagyágyú, aki észreveszi és élesen bírálja a lakosok minden szavát, minden mozdulatát és minden írásjelét. Az ház egy másik lakója, a tizenkét éves Paloma Josse szintén elrejti éles eszét a többek elől. Paloma rendkívül elővigyázatos; arra a következtetésre jutott, hogy az élet hiábavaló, ezért öngyilkosságot tervez, valamint azt, hogy tizenharmadik születésnapján felgyújtja otthonát. A két főszereplő, Renée és Paloma mintegy 200 oldalt narrálnak végig, filozófizálnak és beszélgetnek. Aztán valami történik...

Paloma úgy véli, hogy már most, 12 évesen többet tud, mint a teljes családja, és ez az életét hiábavalóvá teszi, ezért akarja megölni magát a tizenharmadik születésnapján. Renée jóval idősebb mint Paloma, de úgy véli, hogy el kell rejtenie ismereteit az épület lakói elől, azt hiszi, hogy egy "alkalmazott" nem ismerheti Karl Marxot vagy Anne Kareninát. Mindkét elbeszélő nihilista és egyben elitisták is, és bár érdekes és szokatlan emberek, nem vagyok biztos benne, hogy azonnal megkedveltem őket - egyikük sem az a tipikus főhős, akivel azonnal és könnyen lehet azonosulni. Nem értettem, miért érzi úgy Madame Michel, hogy a portaszolgálat sztereotípiájába kényszerül: a franciák ilyen szigorúak az polgári szemléletben? Ekkorák lennének a kulturális különbségek? A franciákról szólva ez volt az egyik dolog, amit tényleg szerettem a könyvben: olyan tipikusan francia az egész... az első mondattól kezdve. Aztán ahogy folyamatosan olvastam, egyre többet tudtam meg Renée-vel és Palomával kapcsolatban. Mindkét karakter szépen fejlődött. Minden fejezetben ez a két magányos lélek visszhangozza egymás gondolatait, anélkül, hogy tudnának egymásról, illetve arról, hogy mennyi minden közös van bennük. Ez a könyv a szereplők közötti kapcsolatokról szól, és tetszett, hogy létezik egyfajta olvasó-karakter kapcsolatfejlesztés is. Ez tipikusan egy olyan könyv, amelyet lassan kell megízlelni és megemészteni. És végül megszoktam Barbery stílusát. Jegyzet a címről: Egyszer Paloma azt mondja, hogy Renee "egy sündisznó eleganciájával" rendelkezik: kívülről tüskés, egy valódi erőd, de ott az az érzés, hogy belül finomabb, és csodálatos: egy megtévesztő kis teremtés, aki vadul magányos - és egyben szörnyen elegáns. Végül kézenfekvő módon egy új lakó robbantja fel a két főszereplő feszültségét, aki mindegy villámként csap be a ház megszokott és kissé unalmas mindennapjaiba. A japán férfi is egy intellektuális szintet üt meg a két nővel, azonban sokkal nyitottabb a világra: és a körülötte lévő emberekre: Ő lesz aki felfedezi Renée és Paloma rejtett kis titkait, aki összekapcsolja őket, és aki kibillenti őket az olyan nagyon magabiztosra vett világnézetükből. Átértékelik azt a fene nagy zsenialitásukat, és mindazt, amit ezen keresztül leszűrtek a világból. És rájönnek - velük együtt pedig mi is -, hogy talán mégsem olyan tévedhetetlenek mint azt gondolnák... mert néha más szemszögből is meg lehet nézni a dolgokat. Még akkor is, ha mocskos módon biztosak vagyunk abban: nincs nálunk okosabb, és tévedhetetlenek vagyunk. Kicsit talán túlságosan megcsinált és kitalált a történet, amiben előszeretettel okoskodik Barbery... és a karakterek talán túlságosan intellektualizáltak. De azért szerettem. A sok filozofálgatás ellenére is. Kicsit elkezdett hiányozni Párizs.

Értékelés: 5/4

Az ötvennégy éves Renée egy párizsi magánpalota házmestere. Kövér, tyúkszem van a lábán, hitvány ételeket eszik és szappanoperákat néz. Csakhogy Renée-nek van egy titka: hihetetlenül művelt. Szereti a filozófiát, a zenét, és a japán művészetet. Álarca mögül mélyen lenézi a luxuslakások gazdag lakóinak üres életét. A 12 éves Paloma, az ötödik emeletről, látszólagos engedelmességgel igyekszik belesimulni a tizenévesek popkultúrájába, de ő is kimagasló intelligenciát takargat. És mivel lesújtó véleménnyel van a világról, azt tervezi, hogy tizenharmadik születésnapján felgyújtja lakásukat, majd véget vet életének. Ők ketten a regény főszereplői és egyúttal narrátorai. Meg a házba költöző dúsgazdag japán férfi, aki puszta létével, no meg azzal, hogy átlát a szitán, izgalmas mozgásba hozza az eseményeket…