JOHN BANVILLE: A TENGER

"Vajon melyikük a valódibb, az emlékeim füves árokpartján heverő asszony, vagy az a maréknyi por és kiszáradt csontvelő, amelynél többet ma már nem őriz belőle ez a világ? Nem kétséges, hogy mások számára más formában is létezik még, az emlékezet mozgó viaszbábjaként, ám ezek az emlékverziók nem csupán az én emlékeimtől, de egymástól is különböznek. Ily módon ágazik el és oszlik szét az egyén a tömeg emlékezetében. Nem marad fenn, nem is maradhat fenn, hiszen ez nem a halhatatlanság. Csak addig hordozzuk magunkkal az elhunytakat, míg meg nem halunk mi magunk is, és ekkor minket hordoznak egy darabig mások, majd ők is megszűnnek létezni, és ez így megy tovább nemzedékek elképzelhetetlen során át. Én emlékszem Annára, a lányunk, Claire emlékszik majd rá és rám, aztán Claire is eltávozik, és ott lesznek majd azok az emberek, akik rá emlékeznek ugyan, ránk azonban már nem, és ekkor oldódunk majd fel mi ketten végleg. Igen, valóban fennmarad majd belőlünk valami, egy megfakult fénykép, egy hajtincs, néhány ujjlenyomat, néhány szétszóródott atom a szoba levegőjében, ahol az utolsókat lélegeztük, ám ezek egyike sem mi leszünk majd, nem azok, akik vagyunk és voltunk – nem más ez, mint haló por."

Kezdjük azzal, hogy Banville 2005-ben ezzel a regénnyel nyerte el a rangos Man Booker - díjat, amit így utólag teljes mértékben megértek, nagyon is megérdemelte ezért a mesteri módon megírt könyvéért. Max Morden története, és az ő narrációjában követjük... az eseményeket?! Mert eseményekről nem igazán tudok beszélni, ugyanis ha van, az is viszonylag kevés és elenyésző, inkább elmélkedések és visszaemlékezések töltik meg a lapokat: Max gyeremekkora nyári képeit idézi fel, amit valahol Írország déli partjainál töltött - a jelenben azonban gyász gyötri és ezt akarja feldolgozni, a maga módján. Túl sokat iszik, elhanyagolja a munkáját és a válaszokat kutatja, amiket úgy tűnik, ezekben az elmúlt, régi nyarakban igyekszik megtalálni. Miközben Max elmeséli a történetét, az ''akkor és a 'most' között ugrálva, egyértelművé teszi, hogy a múltja milyen mértékben és hogyan befolyásolta az akkor még előtte álló jövőjét, de azt is, hogy a jelen mekkora hatással van arra, ahogyan most a múltat látja. Vitatja saját érveit és gondolatait, sőt, időnként magát bünteti, mert egy-egy kérdéses pontot nem tud saját magában tisztázni, vagy visszacsatolva kijavítja magát, tisztázva ezáltal egy felmerülő problémát, homályos elemet ebben a gondolatfergetegben. Bár 'A tenger' nem egy hosszú regény, nem szabad rajta végigszáguldani. Banville már az elején szépen megadja a történet sebességét és ütemét, és egészen a pillanat végig nem is engedi el, ezzel pedig szépen vezet bennünket, olvasókat is. Szívesen utaztam végig ezen a emlékezés-túrán Max oldalán, mert egyrészt megismerhettem őt, másrészt egy-egy visszapillantásban a saját emlékeimet is beleszőtte az olvasmányélménybe. És itt emelném ki azt is, hogy ez bizony szépirodalom; néhány regényt a történet miatt szeretünk... mert kalandos, mert szórakoztat, mert kikapcsol. Mert a szituációk és a szereplők megragadják a képzeletünket. De vannak olyan könyvek, amik új és más dimenziót nyújtanak az olvasóknak, akik hajlandóak egy kicsit több időt áldozni ezekre a történetekre és gondolkodni, illetve átgondolni azt, amit olvastak.

Banville ebben zseniális: a szavakban. Azoknak akik nyitottak a nyelvre, akik kíváncsiak arra, hogy olyan szerzők mint Banville, hogy alkotnak a kiválasztott szavakból és a mondatokból valami egészen csodás dolgot, és akik élvezik ennek a felfedezését oldalról oldalra... nekik nem fog csalódást okozni 'A tenger' sem. Ez a regény remek példa arra, hogy miért is szeretünk olvasni - látni a gyönyörű nyelvünket egy tehetséges író kezében (vagy tollában) új életre kelni, ezáltal pedig betekintést nyeri olyan - sokszor egyébként egyszerű - témákba, amikkel az irodalom mindig is szívesen foglalkozott. 'A tenger' is ilyen: mély gondolatok a szerelemről, a megbánásról, a veszteségről és az emlékekről, amiket magunkkal cipelünk a jelenben is. Bár eddig jóformán áradoztam erről a könyvről, a fenti pozitív állítások ellenére mégis hiányzott belőle valami, aminek hiányában mégsem tudtam (még) beleszeretni Banville világába. És ugyanez történt köztünk a következő regényével, a 'Végtelenek' esetében is. Ugyanúgy tetszett a felütés, tetszett a helyzet, a helyszín.... sőt, számos idézetet ki tudtam volna gyűjteni, hogy megosszam apró darabokban a többiekkel. Összességében mégsem állt össze az egész. És még mindig próbálok rájönni ennek vajon mi lehet az oka: papíron minden passzol, mégsem működünk valamiért úgy, ahogyan azt szeretném. És nem a filiozofikus, elmélkedős írásmóddal van a problémám, mert van olyan író, akinél pont emiatt működik tökéletesen közöttünk az a bizonyos kémia. Igyekszem a két Banville tapasztalatom után egy harmadik esélyt is adni majd magunknak... de nem most. Ettől függetlenül csak ajánlani tudom: olyan gyönyörű képek lapulnak ebben a kis regényben, amit kár lenne elszalasztani.

Értékelés: 5/3

Max Morden művészettörténész hosszú évtizedek után nem csak az őt ért veszteség és gyász elől menekülve tér vissza a tengerparti kis ír faluba, ahol gyermekként töltött egy szünidőt, de úgy érzi, itt az ideje a régi, egész jövőjét meghatározó tragédiával való szembenézésnek is. Azon a nyáron a különcnek számító Grace család mintha egy másik világból csöppent volna bele az üdülőfaluba álomittas ürességbe. Max számára a házaspár és a vele egyidős tízéves ikrek olyanok voltak, mint az istenek, és őt csakhamar beszippantotta különös életük, amely egyszerre volt csábító és felkavaró. A felesége közeli halálából fakadó fájdalom feldolgozása most összemosódik a gyermekkor, a távoli múlt emlékeinek felidézésével, és az egykori kamasz reflexiói különös módon keverednek az elmúlás közelségétől megrettent férfi szorongásaival. John Banville érzékenységgel megformált szereplői és hangulatai – s nem utolsósorban finom öniróniája – teszik felejthetetlen olvasmányélménnyé ezt a nyugtalanító, mégis megindító és vigaszt nyújtó regényt.