NEIL GAIMAN: ÓCEÁN AZ ÚT VÉGÉN

"Azon töprengtem, ahogy abban a korban sokszor, hogy ki vagyok én, hogy valójában mi nézi az arcomat a tükörben. Ha az arc, amit nézek, nem én vagyok – és tudtam, hogy nem, mert akármi történne az arcommal, én attól még én lennék –, akkor mi vagyok én? És mi figyel engem?"

Én nem voltam az az olvasó, aki azonnal rákapott a Gaiman-stílusra, sőt, első találkozásra nem tudtam mire vélni ezt felkapottságot, ami az írót körülveszi: a 'Csillagpor'-t szerettem, de a következő választás sem győzött meg. Aztán telt az idő, mentek az évek és végül kezdtem hiányolni a történeteit - végül jött 'Az óceán az út végén'. Ha rákérdez valaki és röviden akarok válaszolni: Gaiman-regény. Ízig-vérig és teljes egészében. Van itt felnőtteknek szóló, de mesébe csomagolt igazság, szépség és öröm, és szomorúság is, sőt, kedves melankólia, ami ott szuszog a mellkasunkban a történet befejezése után is. Az író ebben a mesében is tanít nekünk valamit, ami fontos, és amit bár lehet, hogy tudunk... elfelejtünk. Mert felnőttek vagyunk és elfelejtük észrevenni a varázslatot a világban: pedig, hogy soha ne hagyjuk abba az álmodozást, hogy soha ne hagyjuk abba, hogy ahol elsőre tavat látunk, abban meglássuk a végtelen óceánt és soha, soha, soha, ne hagyjuk abba, hogy jobbnak lássuk a világot (egy-egy ilyen regénynek hála) mint amilyen valójában. Mert itt ez a helyzet. A képzeletünk miatt a hétköznapi rendkívülinek és fantasztikusnak tűnik. Minden nagyobbnak és nagyszerűbbnek tűnik. Minden jobb. Mindenben ott a varázslat. A tó, ami néha mégis óceán, meghaladja az optimizmus szintjét, amely a gyermekkori álmok velejárója. Gaiman pedig zseniálisan csavarja meg ezeket a szálakat, mert bár sokszor úgy érezhetjük, hogy a történet valós dolgokon és eseményeken alapszik, mégis, ezeket eltorzítva, kifordítva felhívja ezzel a figyelmet a gyermeki képzeltre, ami bennünk is megvolt, csak elfeledkeztünk róla, háttérbe szorult. Mindemelett pedig főleg azoknak szól, azokat tudja igazán magához szólítani, akik kicsit talán elveszettnek érzik magukat, akik nem találják a helyüket az úgynevezett "normál" társadalomban... mert bennük még megvan ez a varázslat, ez a gyermeki fantázia, ami olyan sok emberből kiveszik. Akik még olvasnak, hogy ezt megtalálják a szürkébb mindennapokban, akik inkább részesítenek előnyben ez izgalmas regényt, mint egy társadalmi összejövetelet... az emberek csalódást okozhatnak, a könyvek viszont sosem hagynak cserben ha szükségünk van rájuk. A mi kis hősünk is tudja ezt... ezért is talál rá az óceánra az út végén.

Ez a történet egy furcsa gyermekről szól, aki valami másról, valami jobbról álmodik, mint a megtapasztalt valóság. Amikor ez a névtelen kis narrátor betölti a hetedik életévét, akkor kezdődnek a gondok, ráadásul mindez a születésnapján indul be. A kifiú családja problémákkal küzd, már az otthonuk sem a régi, érkezik egy bányász, aki az autójukat is elviszi... majd nem sokkal később ez az autó az út végén áll, egy bevezetett csővel, egy testtel az ülésen. És így ismeri meg a főszereplőnk a 11 éves Lettie Hempstock-ot. A kislány elhívja magukhoz a közeli birtokra és ez - ahogy mondani szokás - egy gyönyörű barátság kezdte. Lettie édesanyjával és nagyanyjával él. Amikor furcsa események kezdenek terjedni a környéken, tűnik, hogy Lettie tudja, mi okozza őket. A kisfiú és kislány a Hempstock ingatlan "varázslatának" köszönhetően egy másik világba utazik (mint mondjuk Alice Csodaországba, Dorothy Óz világába vagy említhatjük Narniát is), hogy szembeszálljanak ezzel a magasabb erővel, ami fenyegeti őket, a családjukat és a környezetüket. A kontrasztot a gyermeki világ és a felnőttek mindennapjai adják, ugyanis utóbbiak elég gondtalannak tűnnek a furcsaságok ellenére is, és ebben az egyre terjedő sötétségben úgy tűnik csupán Lettie családja a megnyugtató és biztonságos pont, ahol szereplőink megpihenhetnek. Gaiman sokat mesél majd arról, hogy mi az amit "megtartunk", mi az amit "el kell engedni" és arról is, ami ezekben közös. A helyes cselekedetek, a személyes áldozatok, az állandóság és az ideiglenesség, az emlékezés és a felejtés más egy 7 és egy 11 éves gyermek szemén keresztül. Mese ide vagy oda, itt is megdöbbentett sokszor, hogy Gaiman milyen kíméletlenül fonja egybe a varázslatos elemeket a prózai kegyetlenséggel és már-már horrorral. De a lényeg, hogy pontosan hozza az a szintet, azt a fantáziavilágot, amit már megszokhattunk tőle. És bár első ránézésre, lehet, hogy csak tavat látunk, ne feledkezzünk meg róla, hogy ez a tó talán mégis egy egész óceán. Merjünk ugrani.

Értékelés: 5/4

AMIKOR EGY EMLÉK FELENGED, A MÚLT SZIVÁROG KI BELŐLE Mit tehet egy hétéves fiú, ha az addig nyugodt, vidéki életet megzavarja valami, ami nagyobb nemcsak nála, de az általa ismert felnőtteknél, sőt az általa ismert világnál is? Ami a világon túlról jött? Hirtelen elszakad a saját családjától, és egyetlen hely van ahová mehet, egy ház a földút végén. Ebben a házban három nő lakik, három nemzedék, nagymama, anya és lánya, akik sokat láttak és még többet tudnak. Ismerik a titkos utakat és lebegő járatokat, értik a halk szavakat és a néma igéket, jártak a földeken innen és a vizeken túl. Ők segíthetnek, csakhogy mint mindennek, a segítségnek ára van. Neil Gaiman új regénye a gyermekkor varázslatát mutatja a felnőttlét karcos szemüvegén át, az ártatlanság elvesztését a tapasztalat párás tükrében, hírnevéhez méltóan egy olyan történetben, amely semmihez sem hasonlít.