VLADIMIR NABOKOV: LOLITA

"Reggelente Lo volt, egyszerűen csak Lo, ahogyan ott állt, egy méter ötven centis mivoltában egy szál zokniban. Bő nadrágban Lola volt. Az iskolában Dolly. Aláírásakor Dolores, de a karomban mindig Lolita.(...) Szerettelek. Ötlábú szörnyeteg voltam, de szerettelek. Hitvány voltam, nyers és gyalázatos és minden egyéb, mais je t'aimais, je t'aimais! És voltak időszakok, amikor tudtam, hogyan érzel, és pokoli volt tudni, kicsinyem."

A 'Lolita' mindig is egy megosztó regény lesz, amiről mindenkinek, aki valaha olvasta lesz véleménye - sok esetben annak is, aki ezt nem tette meg. Nabokov történetére szokás azt mondani: alapmű. Kultikus regény. De valóban az? Én bevallom sokáig vártam rá, hogy belevágjak és nem, nem a témája miatt halogattam ennyi éven keresztül. Persze, el lehet mondani, hogy ez a történet egy teljes mértékben tabu-mesét dolgoz fel. Amiről nem akarunk tudmást venni. Amiről nem kellemes beszélni vagy nem "helyes" olvasni. Engem inkább az érdekelt, hogy ettől eltekintve tényleg akkora mestermű? Sok esetben előfordul, hogy egy regényt felkap a közvélemény: az író személye miatt, esetleg azért mert olyan témát dolgoz fel - mint jelen esetben a 'Lolita' is - ami mondjuk, hogy polgárpukkasztó. Őszintén szólva ki a fene szeretne egy perverz, gyerekmolesztáló főszereplő férfi szemszögébe helyezkedve végigküzdenie magát egy 400+ oldalas könyvön? Én nem vágytam erre mégis évekig ott motoszkált a fejemben, hogy a felszínes tudás ami benne él a 'Lolita-történetről' vajon szépirodalmi szempontból vizsgálva tényleg egy mérföldkő és Nabokov akkora zseni, hogy kár lenne lemenni mellette? Most visszagondolva azt kell mondjam igen: a főszereplőnk Humbert Humbert - egy különleges férfi, aki legtöbb esetben pontosan és szarkasztikusan osztja meg velünk olvasókkal szindrómáját és tüneteit. Azaz? Irányíthatatlan vonzódást a serdülőkort alig elérő "kislányok" iránt, akiket nimfáknak titulál. Egy igazi antihős, aki számára kényelmes és kedvező házasságokat és kapcsolatokat köt felnőtt nőkkel, akik iránt semmit sem érez - hacsak nem őszinte megvetést és undort - és akik balek módjára biztosítják számára a biztos anyagi hátteret és támadhatatlannak látszó társadalmi biztonságot, mialatt kiélheti beteg vágyait és képzelgésit. Majd megjelenik Dolores - azaz Lolita és megbízhatatlan narrátorunk úgy tűnik révbe és és megtalálta a legtökéletesebb lényt a világon: egy 12 éves kislányt, akinek végül sok ármány, hazugság és átverés útján de a nevelőapja lesz.

Teljesen tiszta, hogy ez nem egy romantikus regény és az író sem próbálja romantizálni egy 12 éves kislány és 37 éves perverz irodalom professzort beteges viszonyát. De nem is horrortörténet, ahol csak a kizsákmányolás, az elnyomás és az erőszak dominál. Ez valami... egyedi. Mert paradoxon. És én is itt értettem meg, hogy Nabokov a maga módján valóban egy zseni - aki egy ilyen történetből tud nekünk olvasóknak varázsolni egy felnőtt-beteges-tündérmesét, az valóban megérdemli, hogy emlékezzen rá az irodalomtörténet. Nabokov valóban egy gazember szemszögéből írja meg Humbert Humbert és Lolita közös sorsát: kapunk két olyan főszereplőt, akiket nem szeretünk, akiket nem is fogunk megkedvelni és akiket azt gondolom maga az alkotójuk sem akart szeretni vagy akár megkedveltetni. Pofon csapja és meg is alázza őket, kit jobban, kit kevésbé, de a lényeg, hogy végül mindannyian megfizetik az árát. Mert bár Humbert Humbert maga is egy elítélendő, két lábon járó beteg lélek, de a fiatal, szinte még gyereknek (tűnő) Lo sem olyan ártatlan, mint amilyennek első látásra gondolnánk. Kettejük kapcsolata végül egy őrült road-movie szerű utazásba csap majd át, ami során az erőviszonyok is állandó változásban vannak. Ki üldöz kit, ki tart fogva kit - ki kinek az alárendeltje? Ki használja ki a másikat? Ki irányít? Azt mondanám, hogy az alapvető érvem, hogy Humbert valójában nem nekünk ír, hanem magának, tehát minden hazugság, amit elmesél, az a fajta hazugság lesz, amelyet az ember magának adagol be, nem pedig azt, amit másoknak állít. Igaz, hogy az emberek néha egyszerűen hazudnak önmaguknak (is). De Humbert okos, művelt férfi, aki sokat mereng és filozofál, és aki nem tűnik téveszmésnek; hihetőnek tartom, hogy inkább a maga történetét meséli el, és keményen dolgozik annak érdekében, hogy olyan értelmezést találjon, amely cselekedeteit valamilyen szinten felmenti. De ez a folyamat a tények egyre nagyobb torzulásával jár, és végül vannak olyan dolgok, amelyeket már nem tud megmagyarázni vagy érvekkel alátámasztani.

Bár azt mondtam, hogy Nabokov nem romatizálja a történetet, mégis az utolsó gondolatom az volt, hogy Humbert Humbert voltaképpen és bizonyos értelmezésben valóban szerette Dolorest - és ez teszi hihetetlenül félelmetessé a történetet, mert 400 oldal ide vagy oda, a végén - szinte leírni is szörnyű - de egy pillanatra megsajnáljuk ezt a beteg embert. Egy pedofil férfi, egy elrontott kislány és egy gyereknevelésből csúfosan megbukott anya története ez, akik mellett ott van sok vak statiszta... csakhogy a kapcsolatok bár több esetben kifizetődőek (majdnem mindenkinek) és az illúzó fennmarad, a végén mindenkit eltipor és tönkretesz: "(…) káprázat és valóság összeolvadnak a szerelemben."

Értékelés: 5/4

A félreértések legfőbb forrása a regény eseménytörténete. A Lolita főhőse-elbeszélője, Humbert Humbert, francia születésű irodalomkutató és elvetélt író, akit perverz vágyak gyötörnek. Hányatott múltat hagy maga mögött, s gyanús idegenként kóvályog Amerikában. A javakorabeli férfi jelenét Lolitával, szállásadónője tizenkét éves lányával való találkozása szabja meg. Humbert előbb a gyermek közelébe férkőzik, majd amikor az árvaságra jut, a gondviselője, rabtartója és rabszolgája, kínzója és áldozata lesz. A démonikus viszony hátteréül az ezerszínű és végtelen Amerika szolgál, az óceántól óceánig nyújtózó Újvilág, melyet a duett többszörösen végigutazik, mígnem Quilty, a titokzatos drámaíró elrabolja Lolitát, hogy a maga – Humbertnél nem kevésbé perverz – vágyait élhesse ki rajta. A szerelmétől, léte értelmétől megfosztott Humbert végül fölleli és megöli ellenség-hasonmását.