MARGARET ATWOOD: TESTAMENTUMOK

"Hogy gyűlöltem-e az általunk kitalált rendszert? Bizonyos szinten igen: elárulása volt mindannak, amit előző életünkben tanultunk, és minden további teljesítményünknek. Hogy büszke voltam-e arra, amit a korlátok ellenére sikerült elérnünk? Bizonyos szinten erre is, igen. A dolgok sosem egyszerűek."

Margaret Atwood volt az az írónő, akitől tényleg, a szó teljes értelmében sokáig féltem. Féltem elolvasni 'A szolgálólány meséjét', aztán még inkább féltem elkezdeni az HBO ebből készült sikersorozatát is... de végül csak sikerült legyőzni magamban ezt az ellenállást és a legmeglepőbb talán nekem volt, hogy tudtam szeretni 'A szolgálólány meséje' című sikerkönyvét, már persze amennyire szeretni lehet egy ilyen művet. A következő lépés az volt, hogy belevágok a sorozatba és megnézem, hogy sikerült ezt elfogadható keretek között felvinni a vászonra: itt jegyzem meg, szerintem egészen bravúrosan, főleg az első évadot. Ezek után nem volt kérdés, hogy a megjelenésekor azonnal lecsapok a 'Testamentumok'-ra is, mert a nyitott befejezés után nincs olyan könyvmoly ember, akit ne érdekelne, hogy Atwood hogyan és milyen formában képzelte el a folytatást. Mielőtt kicsit mélyebben belemennénk, hogy milyen is volt a 'Testamentumok' így egészben a 'A szolgálólány meséje' után, szögezzünk le két fontos dolgot, hogy az elvárások ne legyenek túl nagyok: az első és legfontosabb, hogy a sorozat a második - harmadik évaddal már nagyon más irányba, nagyon más szál(ak)on kezdte továbbvinni az alapot, és bár láthatunk olyan szereplőket, akikkel először majd csak a 'Testamentumok' lapjain fogunk találkozni, arra ne számítson senki, hogy ebben a kötetben ott folytatjuk majd ahol az elsőben elköszöntünk mindenkitől. Annak a bizonyos éremnek a másik oldala pedig, hogy a regény struktúrája nagyon más mint amit megszokhattunk, ugyanis Fredé hangja már nem jelenik meg, helyette 3 különböző nő nézőpontján keresztül látunk majd bele Gileád aktuális helyzetébe... izgalmas lesz, annyit előre elárulhatok.

Szóval évekkel azután járunk, hogy Atwood bizonytalanságban hagyva minket, nyitva hagyta a kiskaput: vajon mi történt Fredével? Sikerül megszöknie Gileádból? Átjutott a kanadai határon? Mi lett a gyerekek sorsa? June és Luke találkoztak újra? Mi történt Waterford parancsnokkal és Serena Joy-jal? És még sok más kérdés ott lebegett a kezdés előtt... persze ezek közül sokra igyekszik válaszolni a sorozat, de nem úgy mint Atwood. Az írónő szépen levarrja a szálakat a 'Testamentumok' lapjain, és ebben három segítője is akad. Az egyikük bizony ismerős lesz, és ezzel a szemszöggel rendkívül kellemetlen helyzetbe hoz majd bennünket olvasókat, ugyanis az előzmények ismeretében, ki akarná a híres Lydia néni szemén keresztül követni az eseményeket? Már pedig ez történik, ő az aki az egyik elbeszélő szerepébe lép majd elő June helyett, és nem is akárhogyan: egy rejtett, általa írt összefoglaló irományon keresztül, ami egyfajta holográfként, titokban készül a jövő számára, és amelyben Lydia néni megoszt a leendő megtalálóval mindent... értem ezalatt a jelenlegi gileádi állapotot, a múltat, hogy mi és hogyan vezetett idáig, a saját, személyes történetét és igen, a terveit is. Na most azt, hogy ezt ki hogyan fogadja, Atwood ránk bízza. Lehet ezeket a részeket szeretni, elítélni, megpróbálni megérteni... de pontosan azt adja nekünk, amit a jövőbeli megtalálónak adna: egy nézőpontot, egy élettörténetet, egy szociológiai feljegyzést, valamit, ami megpróbálja majd átadni Gileád képét egy következő nemzedéknek, akik ezt talán megérik - talán nem. Lydia néni holográfiai bejegyzései pedig felérnek egy közúti balesettel: bár nem akarunk odanézni, nem akarunk tudni róla, akkor is képtelenek vagyunk elfordítani róla a tekintetünket. Az, hogy bennünk ez a kép mit vált ki: na az már teljesen olvasó-függő lesz, és feltehetően nem akad majd két ugyanolyan vélemény. De véleménye mindenkinek lesz, ebben is biztos vagyok.

A másik két elbeszélőnk ezzel szemben egymás ellentéte: bár korban közelebb állnak egymáshoz, egyikük gileádi gyermek, aki a rendszer elszenvedőjeként ebben a beteg, totalitárius rendszerben nő fel, ennélfogva nincs tudomása arról, hogy teljesen abszurd és elfogadhatatlan a világ abban a formában, ahogyan ő ismeri, még a másik elbeszélőnk menekült, aki bár Gileádban született, korán és sikeresen kijutott onnan, és a szerencséjének köszönhetően már kanadai földön nőtt fel. Na most ez a 3 nő ugyanazt mondja majd el nekünk, csak egymást váltva, más nézőpontból, más háttérrel és más motivációval. Ebből akár egy óriási káosz is lehetne, de Atwood - bár viszonylag lassan - szépen vezeti össze a szálakat, a három főszereplő sorsát, és a múltat is a jelennel. Ami a regény utolsó oldala után nyilvánvaló volt, hogy ezzel az írónő lezártnak tekinti Gileád történetét és nem kívánja folytatni. Másrészt az is egyértelmű, hogy az elmúlt időszakban nem csak a stílusa változott, de a kreativitása is nőtt, ugyanis behoz sok-sok olyan elemet, szereplőt és pontot, ami kibővíti és színesíti ezt a diktatórikus világot: úgy mint a média hatalma, az országok közötti politika, a nők helyzete, az emberi értékek és még tudnám folytatni. A kémkedés, az emberi kiszolgáltatottság kihasználása, valamint a kasztok bővítése - eddig ugye voltak a Feleségek, Nénik, Márták, Szolgálólányok - szintén fontos lesz, ugyanis új elemként kerülnek be a történetbe a meghatározó Gyöngyleányok, akik kék ruhájukban egyfajta térítőként próbálják meg "visszalopni" a nőket Kanadából. Bár szerettem ezt a regényt és megkaptam az Atwood-féle lezárást is amire vágytam, azért maradt bennem egy kis hiányérzet: June végig a háttérben marad és bár megkapja a maga lezárását, ennél azért sokkal többet érdemelt volna az, aki az első kötet főszereplője volt... és vonatkozik ez mindenkire, akit eddig megismertünk. Valamiért az írónőnek erről más volt a véleménye... biztos megvolt erre a maga oka, de én kicsit csalódott voltam, hogy ennyivel, ilyen kurtán-furcsán engedte el a meghatározó szereplőket. Időnk sem volt elbúcsúzni tőlük.

Értékelés: 5/4,5

A Szolgálólány meséjének zseniális folytatásában az ünnepelt kanadai író, Margaret Atwood választ ad azokra a kérdésekre, amelyek évtizedek óta gyötrik az olvasókat. Mikor a teherautó ajtaja rácsapódott Fredé jövőjére A Szolgálólány meséjében, az olvasók nem tudhatták, mi vár rá – szabadság, börtön vagy halál. Margaret Atwood új regénye – három gileadi nő elbeszélésére alapozva – tizenöt évvel azután veszi fel a történet fonalát, hogy Fredé belépett az ismeretlenbe… A regény még megjelenése előtt felkerült a Booker-díj hosszúlistájára, ahol a szerző már hatodszorra szerepel, és 2000-ben el is nyerte a díjat A vak bérgyilkossal. A zsűri elnöke, Peter Florence azt nyilatkozta a Testamentumokról: „A spoilerezés elkerülése és a kegyetlen titoktartási egyezmény miatt nem árulhatom el, ki, hogyan, miért, sőt azt sem, hol. Csak annyit mondhatok: rémisztő és lélegzetelállító könyv.”