A FESTŐMŰVÉSZ (elolvasva)
PIERRE LA MURE: MOULIN ROUGE - Henri de Toulouse-Lautrec életregénye
Toulouse-Lautrec élete – aki gyermekkorában nyomorékká vált, s aki csak mérhetetlen akaraterejének és szívósságának köszönhette, hogy kivételes művészi képességeit ki tudta bontakoztatni – valóban hálás téma a regényírónak. S Pierre la Mure kezén nem sikkad el az a lehetőség, amelyet témája nyújt: színes meseszövés, jó karakterábrázoló készséges, éles szeme, amely felfedezi a századvégi párizsi élet jellegzetes vonásait, együttérzése, melyen nyomon kíséri könyve hősének küzdelmes fejlődését – mindez biztosítja, hogy az olvasó érdeklődése nem lankad. A Montmartre, a műtermek, az éjszakai mulatók életét – amelynek művészi ábrázolása oly döntő hangsúllyal szerepel Toulouse-Lautrec életművében – a könyv szerzője a regényíró eszközeivel állítja elénk. De eközben módot talál arra is, hogy az akkori párizsi művészeti élet egyes kiemelkedő alakjai – Vincent von Gogh, Oscar Wilde, Yvette Guilbert, Sarah Bernhardt, Emile Zola és mások – itt-ott felbukkanjanak a könyv lapjain.
ZSIGRAY JULIANNA: A SUGÁR ÚTI PALOTA
Erkel Ferenc harcolt a magyar zeneélet megteremtéséért és az Operaház felépítéséért. A nagy zeneszerző sorsa sikerben és balsikerben, dicsőségben és megaláztatásban egyaránt gazdag volt. Életműve: magyar történelem a legjavából. Hiszen a komponista és dirigens nemcsak a tudatlanság és a közömbösség ellen küzdött, hanem a hivatali szűkkeblűség és az idegen befolyás ellen is. A magyar operaművészetnek ebben a hőskorában még a zeneértők nagy része is ellenségesen fogadta a nemzeti törekvéseket és külföldi példákat követett. De Erkel szívóserejű képviselője volt a nemzeti zene gondolatának. Az akkori ellenségeskedés, a hírlapi támadások emlékéből alig maradt egyéb, mint néhány megsárgult papírlap, de Erkel hatalmas hármas életműve: a magyar operazene, a magasszintű zeneélet és az Operaház – élő valósággá lett. Hogyan? Ezt mondja el Zsigray regénye.
IGMAR BERGMAN: LATERNA MAGICA
A 2007. július 30-án elhunyt Ingmar Bergman önéletrajza a filmekből, forgatókönyvekből, színházi rendezésekből álló páratlan életmű záróköve, ismételt igazolása annak a mindig is sejtett ténynek, hogy A nap vége, A csend, a Persona, a Rítus, a Suttogások, sikolyok, a Fanny és Alexander írója és rendezője valódi anyagból, megélt élményekből, tulajdon életéből építette műveit. Önéletírása számos ponton világítja meg mű és alkotó viszonyát, és fényesen bizonyítja, amit magyarul megjelent forgatókönyvei, filmnovellái óta már nálunk is sokan tudnak: hogy Bergman írónak is kivételes tehetségű. Könyörtelen igazságkereső, aki nem kímél senkit és semmit, legkevésbé önmagát. A lényeget kutatja mindenben, így kerülhet könyvében egymás mellé a legnagyobb természetességgel a megalázó testi bajok leírása és Garbo, Chaplin, Karajan, Oliver portrévázlata, a gyermekkori pofonok és a felnőttkori rendőri meghurcoltatás, kamaszkori élmények a náci Németországban, riasztó tapasztalatok a svéd szocialista „pokolban”, menedékkeresés és részbeni kirándulás a „demokratikus” Münchenben, siker és kudarc, sírás és nevetés. És, talán mondani sem kell, ítélet nincs: Bergman nem dicsőül meg – sőt ellenkezőleg, inkább az esendő, a szenvedő, a gyarló emberi arcát mutatja.
MAURICE LEVER: ISADORA DUNCAN
1909. május 22-én este a későbbi híres francia írónő, Colette is ott ül a nézőtéren a Gaité-Lyrique Színházban, ahol Isadora Duncan lép fel. Az előadás hatása alatt otthon azon nyomban papírra veti az élményt. "Az egész, feltűnően naiv személyiség – mondjuk ki – az antik kecsesség erőteljesen angolszász felfogását tükrözi… De amikor táncolni kezd, egész valójával táncol, szabadon omló hajától kemény, meztelen sarkáig. Micsoda bájos és derűs vállmozdulatok! Milyen szép, amikor a csinos térd hirtelen kimered a muszlinrétegek mögül, harciasan és csökönyösen, mint a kos szarva! Féktelen és mégis klasszikus bacchanáliájában a két táncoló kéz – az egyik hívogat, a másik jelez – betetőzi, felvirágozza a kavargó tüllfátylak mögött jól látható izmos, rózsaszínű test vidám rendetlenségét… Táncol: arra született, hogy táncoljon. Táncolhatna akár álarcosan is, mert a teste beszédesebb a szeretni való, de fölösleges arcnál. Táncának semmi köze a pantomimhoz. Amikor sötét fátylaiba burkolózva fájdalmat színlel, menekül a fenyegető árnyak elől, zokog vagy szólongatja az odafönn, a súlyos függönyök redői között elrejtőzött Istent, mi csak várakozunk, türelmesen, udvariasan, mígnem a következő pillanatban tündökletesen, lombkoszorúval a fején ismét felbukkan, mégpedig majdnem meztelenül, hibátlanul összerakott, rózsás és vérbő amerikai testén két vagy három méter pink chiffon-nal. Táncol, fáradhatatlanul. A közönség őrjöngve tapsolja vissza, ő pedig fejét hajlítva mond igent, és kezdi újra. Akár halálra is táncolná magát meztelen, fenségesen néma lábain. … Amikor ránézek az Isadora Duncant tapssal ünneplő nőkre, a női természet furcsasága jár a fejemben. Ahogy félig felemelkedve kiáltják világgá lelkesedésüket, összepréselve, befűzve, sisak alatt görnyedve, jóformán felismerhetetlenül hajolnak a fátylaiban jóformán meztelen kis teremtés felé, aki ott áll könnyed, érintetlen lábán, szabadon leomló sima hajjal…
A SZÍNMŰVÉSZ
HENRY GIDEL: SARAH BERNHARDT
Egy holland zsidó kurtizán ismeretlen (talán francia) apától született leánya, aki eljut odáig, hogy az angol királynét mint „kedves barátnéját” kérhesse szívességre, akinek három földrész, Európa, Észak- és Dél-Amerika hever a lába előtt: nem mese, hanem Sarah Bernhardt életútja. Hosszú, fantasztikusan változatos, gazdag pályán kalauzol végig ez a könyv. A zseniális színésznő rekorder volt a színpadon – 1800-szor játszotta A kaméliás hölgy-et, melyet neki írt ifjabb Dumas, hatvanévesen vitte sikerre Rostand Sasfiók-ját, ezt a nevéhez kötődő emblematikus nadrágszerepet, sőt Shakespeare Hamlet-jének címszerepében sem vallott szégyent –, a színpadon kívül nemkülönben: a kor politikai és irodalmi életének nagyjai közül sokakhoz fűzte intim viszony, szeszélyekben és mániákban bővelkedett. De ez a már-már kalandor sorsú művész nagyvonalú, szenvedélyes, odaadó, páratlanul hűséges barát és rokon is volt, kivételes egyéniség, fáradhatatlan, mindig a mának élő, könnyelmű, a rettenthetetlenségig bátor. A kudarc (színigazgatóként) és a betegség nem kímélte. De fél lábon is bejárta a fél világot, sőt amikor járni már nem tudott, ülős, fekvős szerepeket kerestetett vagy íratott magának. A színészsors átkán: hogy a pillanat művészetét hálátlanul elfelejti a közönség, diadalt arathatott mint nemzeti, sőt nemzetek fölötti intézmény. Henry Gidel ebben az életrajzában is élvezetes, érdekes epizódokat vonultat fel, a tényfeltáráson túl képes megeleveníteni a nagy legenda lényét, indítékait.
0 Megjegyzések