"Míg első alkalommal egyszerűen csak nézelődtem, és hagytam, hogy hassanak rám a benyomások, most már inkább figyeltem a részletekre (...) Sok minden mélyen megfogott. Ültem egy sziklán, és néztem a széles árnyékfoltokat meg az éles, sokszor szinte késsel beléjük metszett fényeket. Eltűnődtem azon, hogy emitt miért olyan kékek az árnyékok, miért olyan erősek a fények, miért olyan tüzes a zöld, és miért olyan csillogóak a vizek."
Kezdjük azzal, hogy még életemben nem írtam annyi megjegyzést olvasás közben, mint ennél a monumentálisan hosszú regénynél, de ennél tömörebb véleményeket sem: felkiáltójelek és hatalmas kérdőjelek halmazaival néztem most újra szembe, illetve egyszavas, duplán aláhúzott nézetekkel. Hogy érthető legyen ez a dinamikus kis firkálás, tudni kell, hogy harmadszori nekifutásnak sikerült végigrágnom magam Stifter könyvén, ráadásul már az első fejezet után elkezdtem jegyzetelni... totálisan felhúztam magam még az apróságokon is, így végleg feladtam azt az elhivatott figyelmet, amit eddig - bármilyen titokzatos okból is - az 1001-es könyvlistának szenteltem. Néha, ha nem tudtam választani, vagy kifogytam az ötletekből, akkor levettem a polcról ezt a súlyzónak is beillő felsorolást, és elkezdtem keresni valami érdekes témájú újdonságot... ami remélhetőleg már magyarul is kapható. Hát ott találtam rá erre is. Szinte égi jelnek tűnt, hogy végre lefordították magyarra, ennyi év után pedig kiadták, kapható lett. Mivel a kis bejegyzés írója úgy nyilatkozott, hogy ez a könyv feltehetően sokaknak nem fog tetszeni, hát nem mertem megvenni, inkább vártam a soromra, hogy végre visszakerüljön a könyvtárba. Kivettem. Hazacipeltem. Elkezdtem és félretettem, újra elővettem, újra letettem... ment ez így egy jó darabig, és nagyjából úgy az előttem tornyosuló oldalak felénél döntöttem el, hogy én most már csak azért is be fogom fejezni. Jelentem ez sikerrel zárult, úgyhogy nem fog felkerülni egy új darab a félbehagyott könyvek listájára... de kemény munka volt, megküzdöttünk egymással. És mi volt a legnagyobb probléma? Az, hogy nem tudom hova tenni ezt az egészet. Az író néha semmitmondóan pörgeti csorgatja az eseménynek nem is nevezhető szálakat, máskor meg elképesztően szentimentális hangra vált, és érzelmes mondatokkal dobálja meg a gyanútlan olvasót. Megpróbálom összefoglalni, hogy miről is szól:
Egy fiktív élettörténettel állunk szemben. Nem tudjuk az elbeszélőnk nevét, és bár bevallom, hogy nem is nagyon érdekelt, a végén persze azért fellebben a kis fátyol... megmondjam? Á, dehogy, legalább ezen lehessen izgulni, ha már más lelkesedni való dolog úgysem akad. Szóval ez a tehetős polgári családból származó fiatalember először is bemutatja nekünk a családját, az otthonukban uralkodó szokásokat és szabályokat. Húgával együtt házitanítók oktatják őket, "hősünk" pedig egyre nagyobb érdeklődést tanúsít a tudományok, főleg a matematika iránt. Igazából a tudományok nagy találkozójának leszünk tanúi... végül elkezd érdeklődni a természet iránt. A függetlenséget megneszelve nyáron a hegyvidékre utazik, ahol komoly megfigyeléseket folytat. Az egyik ilyen délután fedezi fel a titokzatos rózsaházat, és megismeri annak lakóit: a bárót, aki tanára és egyben nevelője is lesz, illetve Gustav-ot, majd fokozatosan a többi szereplő is belép az életébe. Évről évre visszatér majd erre a vidékre, felfedezi a rajzolás, majd a festészet szépségeit, Natalie-t (Gustav testvérét) megpillantva pedig felveti, hogy valószínűleg az ember a rajzművészet legszebb tárgya. Ingáznak a rózsaház és a közeli kastély között, folyamatosan zajlanak a látogatások: felfedezik a környéket, a templomot, a kastély hársak alkotta csodálatos kertjét, ahol kőlépcső vezet a szökőkutas medencéhez, és borostyán futja be a boltívet. Valójában ez a könyv a korabeli emberi lét, valamint az általuk megismert élővilág óriási körképe. Nem sokat tudtam eddig Ausztria tájairól, de szereplőink oldalán bőségesen bebarangoljuk: a sternhofi kastélyt, a rózsaházat, de ellátogatunk Inghofba és még sok-sok hof-ba is... Akár izgalmas, érdekes és bámulatos dolog is kisülhetett volna ebből az egészből, de sajnos ezt nem nekem írták, az egyetlen fordulatos pont a báró ifjúságának története volt, ami bár árnyékot vetett a derűs kis irományra, legalább történt is valami. Aki igazán lenyűgözött: Adamik Lajos. Ezt lefordítani kész csoda, nem meglepő, hogy évek munkája volt. Szerintem ezek után Ő egy igazi hős.
Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de Stifter elborzasztó módon fennkölt! Mindent a szánkba rág, agyonmagyaráz, szó szerint megöli az élményt: biztos az én hibám, hogy nem izgat fel, de valahogy magamtól is tudom, hogy egy növénygyűjteménybe valamilyen oknál fogva nem préselhető be egy fenyőfa... és Stifter megosztja a nagy titkok: mert túl nagy. Komolyan? Mikor elérkezünk a rózsaházhoz, senkit sem érdekel, hogy valójában micsoda bűbájos, mesebeli házikóra bukkantunk, sokkal izgalmasabb, hogy mennyi és milyen fajta rózsa csüng végig a falain. Hősünk tudálékosan szembeszáll a helyi úrral, hogy márpedig az ő megfigyelései alapján itt igenis vihar lesz, holott a báró már évtizedek óta lakója ennek a vidéknek, nyilván az időjárási viszonyokat is jobban ismeri... de akár oldalakon képes elemezni egy padlót is. Nincs itt se váratlan fordulat, se bármiféle felismerés vagy konfliktus. Helyette van rózsametszés, templomvizsgálat, régi bútorok restaurálása... Pedig lehetne ígéretes, ugyanis vannak szép leírások benne: a "tenger végtelen boltozata" és társai. Stifter lassan, ezzel az eseménytelen történetvezetéssel kicsinált. Végig az kattogott a fejemben, hogy könyörgöm történjen már valami. Egy apróság is elég. Szemérmes kis szemvillanások, fojtott hangú beszélgetések kellenek ahhoz, hogy végre felszálljon a köd az apró kis szerelmi szálról, bár úgyis tudjuk, hogy mi lesz ennek a vége. Tiszta idill ez a regény, amit mondjuk egy szanatóriumban tudnék élvezni: de lehet, hogy még ott sem. Mondjuk ez az én hibám. Én túlságosan is nyughatatlan vagyok egy ilyen könyvhöz. Nekem kell az, hogy pörögjön, legyen lendülete, valamint az sem árt, ha az író nem néz totálisan hülyének és tájékozatlannak. Talán ez tette fel arra a bizonyos i-re a pontot, hogy felbosszantott ez a végtelen túlmagyarázás, több mint 700 oldalon keresztül pedig végképp kikészíti az embert. Ausztria hegyvidéke, a kastély, a rózsaház, az erdei séták, a rajzolás egy romos fal fülkéjében, ornitológiai megfigyelések valóban szépek részek. Mindezek kivitelezésével voltak problémáim. Az osztrák biedermeier nem az én világom, ezt el kellett fogadnom.
Értékelés: 5/3
Az osztrák biedermeier legjelentősebb képviselőjének regénye egy jómódú kereskedőcsalád sarjának fejlődéstörténetét és szerelmének beteljesülését meséli el éteri érzelemábrázolással és visszafogottsággal.
Eredeti cím: Der Nachsommer
Kiadó: Kalligram, 2011
Fordította: Adamik Lajos
756 oldal, 3200 Ft
0 Megjegyzések