ALEKSZANDR SZERGEJEVICS PUSKIN: JEVGENYIJ ANYEGIN

"Én írok levelet magának –

Kell több? Nem mond ez eleget?

Méltán tarthatja hát jogának,

Hogy most megvessen engemet.

De ha sorsom panasz-szavának

Szívében egy csepp hely marad,

Nem fordul el, visszhangot ad."

Egy igazi gimnáziumból ismert klasszikus, amit jó statisztikai aránnyal 10 fiatalból 5 utál, 4 el sem olvassa és talán az a maradék 1, aki szereti... mindez csupán azért van így, mert rávésték azt az igen gyűlölt szót: kötelező. Pedig ha nem lenne az, és talán szórakozásból, a saját magunkból fakadó kíváncsiságból vagy ösztönből vennénk a kezünkbe Puskin világhírű könyvét és teljesen tiszta lappal adnánk neki egy esélyt, minden annyira más lehetne. Én személy szerint a gimnáziumban találkoztam az Anyeginnel először, és a tanár valamit jól csinált; először elkezdtük nézni a filmet, de természetesen Ralph Fiennes és Liv Tyler hosszú vívódása nem fért bele az irodalom óra aznapi keretébe, mindenki mehetett szépen haza anélkül, hogy tudná hogy alakul a szereplők különös kapcsolata. Aztán nem is néztük tovább, pedig a film szerintem szép volt, ráadásul érdekelt is, hogy hogyan fog befejeződni ez az egész orosz történet... ezért kezdtem el olvasni, saját magam miatt. Nyilván az első oldalakkal megküzdöttem, hogy megszokjam a ritmust, átvegyem a verses regény formáját és elsőre fel is tudjam fogni, hogy miről olvasok, mielőtt magukkal sodornának a rímek. De sikerült... pár óra alatt képes voltam beleszeretni Puskin stílusába, abba, hogy ilyen szokatlan módon meséli el ennek a szerelemnek a történetét, miközben tanít és kiszól hozzánk. Akkor még az Áprily fordítással ismerkedtem, később azonban - csupán kíváncsiságból - a másik két fordításba is belelapoztam, amiből az egyik sajnos hiányos, bár így is érdekes dolog volt azt vizsgálni, hogy három ember, három különböző módon közelíti meg ugyanazt a művet. Áprilyé az igazi klasszikus, és bár nehezebb és kevésbé pörgős a nyelv számára, ő szerettette meg velem ezt a könyvet, ezért is marad az ő fordításában az igazi, örök nagy kedvenc.... ennek ellenére Galgóczy verzióját adnám most egy gimnazista kezébe, mert az ő változatában valahogy jobban élnek egymás mellett a rímek, erőteljesebbek és dinamikusabbak is a sorok, az első találkozásnál ez talán sokat számíthat. Mert ezt igenis kellene olvasni. Anyegin maga a kiábrándultság szobrának élő megtestesítője. Még csak 18 éves, máris megfáradt és beleunt az életbe, nem tudja mihez kezdjen magával. Nagybátyja meghal, más családtagja már nincs, így útnak indul a megörökölt vidéki birtokra, bár mint később kiderül, itt sem találja meg azt a bizonyos valamit, ami ebből a mérhetetlen nagy melankóliából kirángathatná. Ennek ellenére megismeri Lenszkijt, aki Anyegin teljes tökéletes ellentéte: a szintén fiatal, nemrég hazatért férfi nagy terveket sző a jövőre nézve, ráadásul fülig szerelmes a szomszédos birtok urának fiatalabb lányába, Olgába, akit már gyermekkora óta ismer ... és ennek a szerelemnek senki sem gördít akadályt az útjába, hiszen Olga is hozzá akar menni Lenszkijhez, sőt, a lány szülei is örömmel támogatják a készülő házasságot. Hamarosan Anyegin is megismeri a Larin családot; ekkor kezdődnek a valódi bonyodalmak. Olga nővére, a hallgatag és szolid, könyveket bújó Tatjána beleszeret a kiismerhetetlen idegenbe - azaz Anyeginbe - sőt, egy titkos levelet is ír a férfinek, amiben bevallja neki iránta táplált érzelmeit.

Ezzel nem is lenne baj, a gond csupán annyi, hogy ez a szerelem nem talál viszonzásra. Anyegin tartózkodóan utasítja vissza a lányt, de úriemberhez méltóan meg is indokolja kimért válaszát... persze ennek ellenére is összetöri a lány szívét. Azonban a végzetes hibát valójában csak ezután követi el; puszta unalomból megpróbálja elcsábítani barátja jövendőbelijét, így a kor szabályainak megfelelően Lenszkij kénytelen őt párbajra hívni, amit jelen esetben pisztollyal vívnak meg... csakhogy itt még visszafordítható lenne a tragikus kimenetelű találkozó, ha Anyeginben lenne annyi jó szándék, vagy legalább a barátságnak egy halvány szikrája, hogy nem céloz ellenfelére. De megteszi, és jó lövő révén meg is öli Lenszkijt... ezzel pedig elveszi egy fiatal, szerelmes férfi életét és egy szerelmes fiatal lány jövőjét is. Évekkel később, immár az orosz nagyváros forgatagában, Tatjána és Anyegin útjait újra egymás felé irányítja a sors; a férfi most már akarná a régen olyan határozottan elutasított lányt, de Tatjána már házas asszony... Szeretem ezt a könyvet, van benne valami igazán szép és megfoghatatlan hangulat. Anyegin karaktere összetett és szépen felépített: a történet elején még olyan mérhetetlenül életunt, önző és kemény jellem, aki a az iránta szerelemre lobbant lányt magabiztosan elutasítja, barátját pedig egy maga provokálta párbajban hidegvérrel megöli... majd évekkel később ő epekedik Tatjána után, mikor már rég elszalasztotta azt a lehetőséget, hogy vele legyen... pedig a lehetősége megvolt, csak akkor nagy önzésében nem élt vagy még nem tudott élni vele. Nem tudtam dűlőre jutni a jellemével: egy igai nemesi sorból származó, intelligens fiatal, aki mégis állandóan ezzel ez örök elégedetlenséggel küzd, aki nem találja magát és boldogságot az életben, pedig az ott van tőle egy karnyújtásnyira, csak túl vak ahhoz, hogy a megfelelő időben vegye észre... és végül túl későn kap utána. Ellenben Tatjána vele szemben szerintem a világirodalom egyik legszebb női alakja.

Egy egyszerű, mélabús vidéki lányból (akinek fiatalon úgy összetörték a szívét) egy igazi érett és csodálatos nővé válik férje oldalán... és aki képes lesz ellenállni a csábításnak, megmaradni annak akivé vált, holott az igazi szerelem Anyegin mellett várna rá., és evvel ő is tisztában van. Valahol egyszer azt hallottam, hogy csak a beteljesületlen szerelem lehet igazán romantikus... mikor erre a könyvre gondolok, akkor értem ezt meg igazán, sőt, talán tényleg igaza volt annak aki ezt mondta. Puskin egy csodálatos szerelmi történetet irt, és hát orosz irodalom, megvan a maga szépsége; a szerelmi kalandok, a párbajok világa, mikor még minden fontos társadalmi esemény a színházi esték és a bálok körül forgott, és ehhez kontrasztként ott van a hideg orosz táj a maga fagyos jégcsapjaival és ködös téli éjszakáival. Puskin ironikus és játékos stílusát jól egyenlíti ki a komoly és néha drámai légkör ami a korbeli Oroszországot körülöleli, ráadásul megtapasztaljuk a távoli vidék és a nyüzsgő nagyváros szépségeit is. A legszebb dolog ami pedig a mai napig beleégett a fejembe ebből a történetből, az Tatjána híres levele, amit előszeretettel idéznek sok helyen. Én is azt választottam, mert egyszerűen zseniális... főleg, hogy ezt a levelet egy férfi író adta egy női karakter kezébe.

Értékelés: 5/4.5

A verses regény főhőse a kor nemesi intelligenciájának alaptípusa, elégedetlenséget érző, de döntésre és ellenállásra képtelen ifjú, a „felesleges ember”, aki kora társadalmától és a néptől egyaránt távol áll, s a kibontakozás útját nem találva egykedvű, életunt. Anyegin figuráján keresztül nemcsak Puskin két száműzetésének, majd a fővárosba való visszatérésének élményei épülnek a műbe, hanem a szerelem, párbaj, bál és színház motívumok hangsúlyos szerepével voltaképpen saját életformáját örökíti meg a kiábrándult dekadencia atmoszférájában. A mű – polifonikus kompozíciója révén – egyúttal hű és tárgyilagos képet rajzol a kor Oroszországának életéről, nemcsak a főváros, hanem a falvak és az udvarházak hangulatát is híven tükrözi. S bár közvetlen politikai vonatkozásai nincsenek, a sorok mögé bújva érezhető feszültséget teremt a forradalom szükségességének vágya.