BRUNONIA BARRY: A CSIPKEOLVASÓ

„ Addig vontattam a kötélre kötött csónakot a sziklák mentén, ameddig bírtam. A kutyák figyelték, ahogy robotolok. Mihelyt túljutottam a szirtfokon, messzire bedobtam a kötelet. Valahol a Bálnavadásztól balra hullott a vízbe, és Lyndley bevonta. Felállt, és egy percig csak néztük egymást, de aztán a csónak inogni kezdett, és Lyndley-nek le kellett ülnie. Akkor intett, és én addig néztem utána, amíg bírtam. Láttam, ahogy tovasodródik a szirtfok mellett, pontosan úgy, ahogy kiterveltem. Nem néztem utána addig, amíg el nem tűnt, részben azért, mert túlságosan sírtam, és összefolyt a szemem előtt a világ, de azért sem, mert Eva mindig azt mondogatta, hogy balszerencsét jelent addig figyelni másokat, míg el nem tűnnek.”

Régebben olvastam ezt a regényt, azóta már fakultak egy kicsit az emlékek, de ha bárki megkérdezi, hogy szerintem elolvassa-e, gondolkodás nélkül vágom rá még mindig: abszolút! Mielőtt megvettem volna, sokat gondolkodtam rajta, hogy megéri-e… túl jó borító, cím, tartalom…valahogy féltem tőle, hogy nem fogom megszeretni. Volt jó pár köröm vele a boltban: levettem, visszatettem, elvittem a pénztárig, aztán vissza a helyére, persze a végén már nem bírtam ki és megvettem. Itthon aztán megint szenvedtem vele egy sort. Megnyugtató volt a tudat, hogy már az enyém, itt van a polcomon, de mégsem bírtam kézbe venni… ilyenkor jön az, hogy elkezdek blogokban vélemények után kutatni: ami nem biztos, hogy mindig jó ötlet. Akkor még kevés olvasása volt, szinte csak pozitív véleményeket találtam. Ez volt az utolsó dolog ami meglökött az olvasás felé… végre.

Pont ezelőtt a regény előtt olvastam Alice Hoffmann könyvét, elég jól elmerültem a boszorkányos világban, akkor éppen az volt a szívem csücske. Attól, hogy a téma hasonló, a két történet teljesen már. A csipkeolvasónak van egy megfoghatatlan borús légköre, amire valaki vagy ráérez vagy nem. Kell ahhoz, hogy megszeressük a regényt… de persze ez megint ízlés kérdése, annyi olyan könyvet találni, amit nagyon nagyon sokat szeretnek, valaki pedig nem. És ez fordítva is igaz. Én most a nagyobb tábort erősítem: imádtam a stílust, a cselekményt, a titkokat… mindent. Csak pár napig tartott, amennyi szabad időm volt, mindet a regénnyel töltöttem, nagyon jó volt belemerülni az írónő stílusába, varázslatos világába, elveszni Salem utcáin.

„ Életemben először reménykedem abban, hogy hallucinálok. Behunyom a szememet. Mire kinyitom, nem lesz itt. Lassan, nagyon lassan kinyitom a szememet. Még mindig itt van. Ez valóság. – Mit akarsz? – Igyekszem morogni a szavakat. Belém fúrja a tekintetét. Ahogy máskor. – Menj innen – mondom. De a morgás eltűnt; gyönge, fás hangon beszélek. Máris vesztettem. A világ megáll. Függőben maradunk. Mikor meghallom a hangját, az olyan, mint egy ütés. – Sophya! – mondja a hang. Alig erősebb a suttogásnál. Felbukkanok a vízből. Kirántanak valami sötétből. Tudok lélegezni. – Jack! – mondom. Szemem kitisztul, vagy alkalmazkodik a sötétséghez, és először látom őt. A gyerekkori szerelmemet. Pár perccel később odabent, a nyers villanyfényben látni fogom rajta az éveket. A haragot. Az árulás. De itt, ahol csak a hold és a csillagok világítanak, tizennyolc éves megint.”

Towner nálam viszi a fura-karakter szerepét, főleg a regény befejezése miatt. Amennyire szerettem a könyvet, a főszereplővel valahogy nem tudtam azonosulni… tényleg, mi legjobb szó rá? Különc, furcsa, hihetetlen vagy valami más? Még mindig nem tudtam rájönni, csak azt tudom, hogy nem tudtam megkedvelni… bár ez sem igaz. Ez nem igazán lehet kifejezni, talán aki szintén olvasta tudja, hogy mire gondolok. De ez csupán a főszereplő… minden karakter annyira eltérő és furcsa, hogy egy szobát meg lehetne tölteni a rengeteg benyomással, amit okoznak. Olyan szereplő nincs is, akit szerettem… de ettől csak még különlegesebb. Furcsa karakterek tárháza. Aztán még a csipke is ott van: A csipkeolvasó útmutatója nagyon sok érdekes információt ad, egy plusz dolog a fejezetek előtt.

Miért lett kedvenc könyv? Passz, valószínűleg nem tudnám megfogalmazni. Talán a nagyon nagy csattanó miatt. Ami lehet, hogy csak nekem volt olyan érdekes. Biztos akad akinek nem tetszett, előre kitalálta vagy erre tippelt, de nekem olyan volt mint egy hatalamas pofon: csak néztem és ez villogott a fejemben: Aztaaa, ne már, most komolyan? Persze volt néhány olyan oldal amin már kezdtem elunni magam, de mire ez bekövetkezett volna, elkaptam egy olyan információfoszlányt, amitől megint kaptam egy kis darabot a nagy puzzel-játékhoz. Nem nyomozósan izgalmas, hanem különösen titokzatos.

Értékelés: 5/5

A nevem Towner Whitney. Nem, ez nem egészen igaz. Az igazi keresztnevem Sophya. Egy szavamat se higgyék, mert én mindig hazudok… Így üdvözöl bennünket Towner Whitney, A csipkeolvasó bevallottan megbízhatatlan narrátora egy salemi családból, ahol az asszonyok meg tudják jósolni a jövőt a csipkéből, és nemzedékek óta őriznek titkokat. Ám amikor két nő eltűnése visszahozza Townert Salembe, kiderül, mi is az igazság Towner ikerhúgának halála körül. A csipkeolvasó meséje titkokat, identitászavarokat, hazugságokat és féligazságokat forgat bűvös örvényében. Az olvasó hamarosan rájön, hogy úgyszólván lehetetlen elválasztani a valóságot a fantáziától; de hiszen Towner Whitney már a regény elején kijelentette: Nincsenek véletlenek!