DAN BROWN: A DA VINCI-KÓD

„ Miközben Langdon elindult a párálló szökőkutak felé, az az érzés kínozta, hogy most át fogja lépni egy másik világ képzeletbeli küszöbét. Ismét rátelepedett az este valószerűtlen hangulata. Húsz perccel ezelőtt még a szállodai szobájában aludt. Most itt áll egy átlátszó piramis bejáratában, amelyet a Szfinx építtetett, és egy Bike nevezetű rendőrtisztre vár. Csapdába estem egy Salvador Dalí-festményben, gondolta. Langdon odament a főbejárathoz – egy hatalmas forgóajtóhoz. Benézett a gyéren megvilágított és elhagyatott előcsarnokba. Kopogjak? Langdonnak az jutott eszébe, vajon a Harvard bármelyik neves egyiptológus bekopogott-e valaha egy piramisba, azt várva. Hogy ajtót nyitnak neki. Fölemelte a kezét, hogy dörömböljön az üvegen, de ekkor egy alak bontakozott ki a sötétségből, aki fölfelé tartott a kanyargós lépcsőn.”

Érdekes. Nekem vannak olyan felkapott regényeim, amiket jól megcsúszva veszek kézbe; ilyen volt például a Shiver, a Rettentő gyönyörűség vagy az alkonyat is. A Da Vinci-kód nagy hírverése is lecsengett már, persze ez nem jelenti azt, hogy ma már nem olvassa senki, látogassunk csak el a moly oldalára, jelenleg is 12 könyvmoly élvezi ezt a regényt. Miért most? Sokszor vagyok úgy egy könyvvel, hogy mikor megjelenik érdekel, de akkor hírverést csapnak körülötte, hogy boldog boldogtalan azt olvassa, sőt még olyan emberek is az adott könyvvel rohangálnak, akik amúgy talán 1 könyvet ha elolvasnak az évben. Valahogy ijesztő. Na ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez baj, sőt! Végre olyanok is hajlandók könyvet kézbe venni, akik nem tennék… de én általában megvárom amíg elcsitul a sztárolás a regény körül, és majd utána, „csendben és nyugalomban” élvezhetem a történetet. Persze ez együtt jár egy másik kellemetlenséggel is; addigra már megjelenik a film, hiszem 10-ből 7 alkalommal film követi a felfutatott regényeket, itt is így jártam. Elrángattak moziba, azzal a mondattal, hogy: „ezt bizony látni kell”, így mit tehettem volna, megint előbb részesültem a vizuális kultúrában. Ilyen, hogy megkopjon kicsit az élmény, megint félre kell tenni a várólistás könyvet, mert a könyv ugye legtöbb esetben jobb mint a film!

Most jutottam el arra a szintre, hogy a filmre is csak nagy vonalakban emlékszem, viszont Tom H. és Audrey T. képe már sohasem fog kimenni a fejemből, így miközben elmélyülten faltam a sorokat, akaratlanul is velük képzeltem el mindent. Ez lehet jó vagy rossz élmény is, ki-ki tudja, hogy ő, hogy szereti. Nálam változó. Talán jobb felállás, ha már a filmbeli szereplőkkel képzelünk el mindent, mint amikor elsőnek olvassuk a regényt, majd a moziban egy hatalmas csalódás ér… a főszereplő szöges ellentétben áll azzal a karakterrel akit mi „megismertünk” a könyv lapjain. Szóval végre elolvastam az egész híres-neves Dan Brown regényt! Pár éve már egyszer kölcsönkaptam, de 20 oldalnál nem jutottam tovább, valószínűleg akkor még nem voltam azon a szinten, hogy lekössön és élvezzem. Vannak olyan művek, amiket tudni kell jó időben kézbe venni, különben fenn áll a veszély, hogy rossz szájízzel tesszük vissza a polcra. Szerencsére nem adtam fel, és második nekifutásra is belekezdtem. Egyáltalán nem bántam meg. Minden sorát végigizgultam. Most értettem csak meg, hogy miért rajonganak annyian Dan Brown könyveiért! Nem szoktam magam besorolni, de mostantól már én is a „Dan Brown fanok népes táborát” erősítem. Ide nekem a többi megjelent könyvét is!

„ Langdon kék szemét elfelhőzte az aggodalom. – Nem, de tekintettek a történtekre… Sophie bólintott. Tekintettel a ma este történtekre, bolond volna, ha nem félne. Kifogyva az ötletekből, szó nélkül odament a kis ablakhoz a mosdó túlsó végében, és kibámult a riasztókábelekkel behúzott üvegtáblán. Magasan voltak – legalább tizenöt méterre a földtől. Sóhajtva hordozta végig tekintetét Párizs szédítő látképén. Bal felől, a Szajna túlpartján a kivilágított Eiffel-toorony. Szemben a Diadalív. Jobbra pedig, a Montmartre fölfelé kapaszkodó dombjának tetején a Sacré Coeur templom kecses arabeszkje; ragyogó szentélyként derengett sima, fehér köveivel. Mélyen odalent a város szokásos éjszakai szállítóinak teherautó-karavánja sorakozott zöld lámpára várva; reflektoraik fénye mintha gúnyosan hunyorgott volna fel Sophie-ra. – Nem tudom, mit mondjak – szólalt meg Langdon, a háta mögé lépve."

Nem egy egyszerű nyomozós és romantikus történetről beszélünk, amiben egy nő és férfi együttes erővel száll szembe mindenfél főgonosszal. Khm... ismerős? Olyan lerágott csont effektus. A fülszöveg meg sem közelíti azt a cselekményt, ami a borító alatt rejtőzik. tipikusan az a könyv amit képtelenség letenni (nem csekély súlya ellenére sem), és képesek vagyunk egy nap alatt kiolvasni. Én ismét ebbe a gödörbe estem bele. Mindenhova magammal vittem, és semmiért sem adtam volna ki a kezeim közül, egész nap csak a sorokat faltam, mert minden oldalon valamilyen fordulat vagy elejtett információ fogadott, muszáj volt tudni, hogy mi történik a következőn. De a nyomozós és izgalmas szál mellett, volt egy másik lényeges dolog is, ami miatt imádtam ezt a regényt; a történelmi, de legfőképpen a művészettörténeti szál. Annyi minden új dolgot és információt kaptam, még négy év művészettörténet tanulás után is, hogy csak tátottam a számat. Persze tudom, hogy nagyon sok minden csak fikció a könyvben, de mégis, olyan hitelesen van adagolva, hogy képes voltam elhinni. Még a 100 kilós festészeti könyvet is lecibáltam a polcról, hogy jobban megnézegessem az Utolsó vacsora című festményt...

Emelem képzeletbeli kalapom az író előtt; ennyi kutatómunkát végezni, szinte hihetetlen. De megérte az egyszer biztos! Izgalom és nyomozás több mint 600 oldalon, komolyan kérdezem: kell ennél több? Ritkán szoktam ilyet írni; beleszerettem a regénybe, de Brown úr stílusába is, nagyon hamar le kell vadásznom más könyveit is. Aki esetleg (úgy mint én, khm..) mellékvágányra tette a könyvet, vagy egyszerűen csak úgy gondolta ezt nem fogja szeretni, szerintem gondolja át újra. Tudom, hogy már sokan leírták előttem a véleményüket, így csak másokat, valamint magamat tudom ismételni: aki beszerzi a regényt, az egy szuper könyvet fog a kezében tartani! Nekem nagyon újra-olvasás gyanús Langdon és Sophie története, valószínűleg nyáron újra leveszem a polcról és kiviszem magammal a napsütésbe, hogy újra elmerülhessek a nyomozásban, kutatásban, történelemben, na meg persze a művészettörténetben!

Értékelés: 5/5

A tanulmányi úton Párizsban tartózkodó Robert Langdon szimbólumkutatót telefonon riasztják egykéső esti órán. A Louvre idős kurátorát meggyilkolták a múzeumban, és érthetetlen kódot találtak a holtteste mellett. Miközben Langdon és Sophie Neveu, a tehetséges francia titkosírás-szakértő a rejtvény megoldásán dolgozik, elképedten fedezik fel a rejtett utalások nyomát Leonardo da Vinci műveiben – noha ezeket az utalásokat mindenki láthatja, a festő zseniálisan álcázta őket. A hagyományos thrillerregények kliséiből kilépő A Da Vinci – kód egyszerre villámgyors, intelligens és többrétegű; részletek sokasága és alapos kutatások hitelesítik. Az első oldalaktól a váratlan és elképesztő végkifejletig Dan Brown bestsellerszerző már megint mesterien bonyolítja a történetet.