"Újra megnéztem a képet, és ismerni szeretném ezt a lányt, aki virágokba öltözött és kipukkad a nevetéstől. Jobb lenne ismerni és szeretni, mint a múltja folytatása lenni, csak nem emlékezni rá. De a lány csak egy pihe, egy poros tündérmese lapjairól fújta ide a szél. Egy régimódi történet lapjairól, amiben ott rejtőzik a sötétség is, és semmi sem olyan, mint amilyennek látszik."
Nem tudtam, hogy valójában kíváncsi vagyok én erre a könyvre? Mindenhol ott volt, követett a könyvesboltok kirakatából, visszaköszönt a molyos hírfolyamban, lassan megjelentek róla az első blogbejegyzések... kicsit üldözött engem. Pedig engem még a borító sem varázsolt el igazán, a kéknek ez a rikító árnyalata kimondottan taszított. Szóval nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatunk. Aztán az egyik délután valahogy betévedtem az egyik Libri boltba, és mivel az, amit éppen kerestem még nem volt, elkezdtem nézelődni. Ott vacilláltam egy Fitzgerald novelláskötet és egy másik regény között, aztán megint megakadt a szemem a Nyarak könyvén. Jó, olvassunk bele: aztán leragadtam. Az első oldalakat végigböngésztem, és úgy döntöttem adok neki egy esélyt, a vonatra pont jó kis kötet lesz ez. Végül két nap alatt befejeztem. Jó érzés volt egy olyan történetet olvasni, ami egy angol írónő tollából született; Magyarországon, magyar emberekkel, néha kicsit magyar mentalitással. Aztán felmerült bennem a kérdés, hogy ha nem rólunk szólna, nem ami ismert helyeink köszönnénk vissza a lapokról, akkor is ugyanennyire lenne érdekes? Nekem azt hiszem nem. Hízelgő és furcsa érzés is egyben, hogy mennyire másképp gondolkodik, érez és lát minket egy angol kislány, mennyire varázslatosnak és különlegesnek, sőt, szabadnak látja azt, ami nekünk természetes és megszokott. De attól tartok, hogy ha ez a történet mondjuk egy francia tengerparton játszódik, és nem a Balatonon, na meg Esztergom környékén, akkor nem kötött volna le ennyire ez az egész. De nézzük, hogy miről is szól pontosan a Nyarak könyve.
Elizabeth/Erzsébet/Beth/Erzsi (igen, ez így mind egy ember) éppen édesapját várja látogatóba. Nyugtalanul tesz vesz a londoni lakásban, nem tudja mire vélni ezt a váratlan felbukkanást... úgy érzi, valaminek történnie kellett, ha apja ilyen hirtelen készül meglepni őt. Nem is téved. Érkezik egy levél, és egy titokzatos csomag, aminek hatására átszakad az a bizonyos gát, amit évek kemény munkája volt felépíteni a múlttal szemben. Erzsi nem tud mit kezdeni a helyzettel, végül elengedi magát, és hagyja, hogy az elfojtott emlékek magukkal sodorják, egyenesen a 9 éves énjéhez. És innen indulunk vele mi is: az első családi utazás Magyarországra, Marika elvesztése, az édesapjával való visszatérés a ködös angliai kisvárosba, a várva várt telefonhívások érkezése... Aztán az első önálló látogatása édesanyjához, aki akkor úgy döntött elhagyja őket, és végleg Magyarországon marad. Marika közben teljesen új életet kezdett, megtalálta a boldogságot egy festőművész, Zoltán oldalán, akivel együtt is él az Esztergomhoz közeli vidéken, a Villa Serenában. Ide érkezik meg látogatóba Beth. Zoltán személye elvarázsolja, Marikáért rajong, megismeri a szomszédban lakó vele egyidős fiút, Tamást is... de nem csak az emberek, a hely is teljesen elbűvöli a szürke, esős környezethez szokott kislányt. Az állandó napsütés, a kert, az erdei tó... neki minden csodálatos ezen a helyen. A visszaemlékezések során 7 nyarat töltünk el Erzsivel, miközben távolról figyeljük, hogy évről évre mennyit változik, milyen hatással vannak rá ezek a nyarak egy számára idegen országban... és mi vezet ahhoz, hogy többet soha ne térjen vissza, elfelejtsen mindent és mindenkit, ami és aki valaha Magyarországhoz kötötte.
Hát, hát. Bevallom (és most nyugodtan meg lehet kövezni vagy akármi) de én ennél többet vártam. A molyos értékelés alapján azt hittem, hogy én is teljesen a hatása alá fogok kerülni, le leszek nyűgözve és még fokozhatnám. Nem mondom, hogy nem tetszett, félreértés ne essék. De nem is volt egy feledhetetlen olvasás. Gyönyörű leírások vannak be, szépen mesél egy fiatal lány szemszögéből, a szülő-gyerek kapcsolatról, arról, hogy sokszor fontos dolgokat felejtünk el kimondani... pedig mekkora szükség lenne néha ezekre az egyszerű szavakra. Marikát sokáig nem értettem, tudtam, hogy itt valami titok lappang... aztán bumm, valahogy ez a titok nekem nem robbant akkorát, mint kellett volna. Kicsit sablonos, kicsit kiszámítható, kicsit hollywoodi... Erzsi reakciója is érdekes. Valahol mélyen megértem, mégis, olvasóként felbosszantott ez a teljes elzárkózás és mindenki kirekesztése. Valójában Emylia Hall könyve nekem nem a történet, hanem a leírások és a hangulatteremtés miatt volt érdekes. Tényleg szép, számos idézetet lehetne kigyűjteni belőle... ezért is olvastam ki 2 nap alatt. Valahogy nem Erzsi története, hanem a könyv atmoszférája vonzott újra és újra magához. És maga a sztori? Most nem rossz értelemben, de nekem kicsit ponyva volt... vagyis ponyva utószagú. Néha ezt el tudta velem feledtetni, de teljesen szinte soha. Nem tudom miért. Ennek ellenére a sok szépirodalmi regény mellett, most könnyen kikapcsolt, néha tényleg szükség van ilyen olvasmányélményekre is, szóval ezt nem sértésnek szánom. Amit viszont sajnálok, az a vége. Kicsit összecsapott lett. 2 oldal volt már csak hátra, nekem pedig vagy 100 kérdésem, amire még nem kaptam választ... és vége. Nyitva hagyott mese, aminek nyilvánvalóan van még folytatása... csak nem nekünk, és nem ebben a könyvben.
Értékelés: 5/4

Eredeti cím: The Book of Summers
Kiadó: Park Könyvkiadó, 2013
Fordította: Mesterházi Mónika
341 oldal, 3500 Ft
0 Megjegyzések