"Ültek és hallgattak. Nagy csend volt, s ez a csend lassan elevenedett meg az éjszaka barátságos hangjaitól, melyek nemhogy megtörték, de még el is mélyítették - az enyhe szél, amit az erdő lélegzeteként fuvallt, egy bagoly huhogása, fű zizegése s a felhők és a fény szüntelen játéka. Megnőtt a csend ereje, szinte megemelkedett, körülfogta őket, és minden lélegzetvételükkel beléjük hatolt, s már a lélegzetük is csenddé változott (...) a csend nem volt ellenséges, hanem valami távoli, jótékony álom..."
Remarque műveivel már évek óta ismerkedem, a Szerelem és halál órája volt most a harmadik a sorban. Már nem is emlékszem miért pont ezt választottam, ugyanis első alkalommal mikor levettem a polcról pár oldal után félre is tettem, feladtam. Most, hogy újra belekezdtem, szinte nem is voltak ismerősek ezek a sorok; a történetből rémlett egy-két pillanat, de közben mégsem tudtam felidézni a korábbi benyomásokat, valószínű, hogy akkor nem igazán tudtam a könyvre figyelni és ezért csuktam be. Most teljesen más volt a helyzet. Elég célirányosan kerestem háborús regényt, ugyanis teljesen elkapott az Elit alakulat című 1. évados sorozat, amit sajnos 2 nap alatt végig is néztem, de valahogy mégis üldözött a hangulata... végigvettem, hogy mik is a lehetőségek, végül arra jutottam, hogy bár van pár igazán nagy kedvenc II. világháborús regényem, de most valami ismeretlen, eddig még nem olvasott kötet kellene. Itt jutott eszembe ez a darab. Nagyon eredményesen eltüntettem, fél óra kutatás, polcpakolás utána aztán mégis csak sikerült előkeríteni. Nem értettem saját magam: végignéztem egy nagyszerű, de közben rettenetes sorozatot, és ez nekem nem volt elég... itt a nyár, süt a nap, és én valami siralmas és boldogtalan könyvet akarok magammal cipelni mindenhova. Minek? Azt olvastam valahol - meg lássuk be a cím is ezt sugallja kicsit -, hogy ez valami romantikus szerelmi történet lesz, amihez majd díszletnek a háttérben ott lesz a háború. Féltem, hogy nem teljesen erről lesz itt szó, nem hiába az az írója aki. De belekezdtem és nem tudtam abbahagyni, pedig tisztában voltam vele, hogy sírás lesz a vége, Remarque-ot nem annak a pozitív, happy end történeteket író embernek ismeretem meg az eddigi találkozások során.
Elsősorban azért különleges ez a könyv, mert végre a német katonák szempontjából is látjuk a háborút. (Persze ott van nekünk Shaw Oroszlánkölykök című nagyregénye, de a kettő mégsem ugyanaz.) Ernst Graeber, a 21 éves német (lefokozott) katona az orosz frontvonalon harcol, éppen egy kivégzés alkalmából találkozunk vele először, amikor is parancsra agyonlőnek 4 partizánnak titulált szovjet férfit és nőt. Ekkor még a németek vannak túlerőben, kegyetlenkedéseik pedig nem ismernek határt, ez a regény további részében is felszínre tör majd. Aztán szépen lassan fordulnak a dolgok, és az orosz csapatok egyre inkább előretörnek. Ebben a felbolydult állapotban kapja meg Graeber a már két éve kiérdemelt szabadságot, végre hazautazhat, ennyi idő után újra láthatja a szüleit. Pár szabadságos és számos sérült társaságában maga mögött hagyja a gépfegyverek és tankok állandó dübörgését, de a 3 napos vonatút sem eseménytelen: akiknek kisebb, jelentéktelenebb sérülésük van mégsem indulhatnak útnak, a szabadságos katonák is gyomorgörccsel ülve várják, hogy végre kigördüljenek a peronról, miközben üvölt körülöttük a "Deutschland, Deutschland über alles" dallama. Aztán jön a felismerés: már Németország sem a régi többé. Mindennaposak a légitámadások, a szomszédok egymást jelentik fel, utcák robbannak fel és családtagok tűnnek el nyomtalanul... Graeber sem tudja, hogy merre lehetnek a szülei, csak a romba dőlt családi ház és a frontról visszaküldött levelek maradtak utánuk. Szabadságának minden napját arra áldozza, hogy a különböző hivatalokban keresteti őket, szerencsére akadnak segítő barátok is akik támogatják... majd találkozik a régi iskolatárssal Elizabeth-tel. Nyilván nem kell kihangsúlyozni, hogy az állandó félelem és rettegés ellenére a két fiatal között itt bizony szerelem szövődik... Közben pedig látjuk a frontot, látjuk a hátország életét: azt hogy, hogyan tud állattá silányulni az ember, és azt, hogy már senkiben sem lehet megbízni... még abban sem, akin jó szándékkal segítene az ember.
Érdekes könyv volt ez, de Remarque világát még mindig nem tudom hova tenni. Naturalisztikus és kegyetlen módon ábrázolja a háborút, közben pedig behoz egy szinte már csodaszámba menő szerelmi szálat, ami egy-két esetben már szinte meseszerűnek tűnt: a jótékony náci barát aki elhalmozza őket élelemmel, egy idős úr, aki ha szükséges bújtatja őket... minden és mindenki a szerelmesek mellé áll, bármibe is fognak, sikerül nekik. Nekem nem ez volt a fontos ebben a regényben. Sokkal érdekesebb volt, hogy mint látnak a német katonák a fronton. Persze, vannak elvakult és brutális náci tisztek, felbukkannak SS tagok, de a legtöbb - főleg a fronton szenvedő - férfi mégis csak egyszerű ember, aki hazavágyik. Az otthonmaradottak is ugyanúgy rettegnek és nélkülöznek, és bár kimondani egyenlő a halálos ítélettel: a legtöbben már tudják, hogy ez a háború elveszett. A fiatal, képzelten fiúkat úgy küldik ki az orosz frontra mint a vágóhídra, mégsem lehet mit tenni: nem tagadhatja meg senki sem a haza szolgálatát.... csupán azért halnak meg naponta több százan, hogy az elvakult németek még pár hétig elhitethessék: a hatalom az övék, még megnyerhető a háború. De a folyamatos hátrálás, az egyre több halott és sebesül jól mutatja, hogy már minden hiába... Graeber szabadsága is lassan lejár, vissza kell utaznia az olyan távolinak tűnő frontra. A közte és Elizabeth között kialakuló szerelem nem romantikus... sokkal inkább szükségszerű. Ennyi szörnyűség és az állandó félelem közepette szükség van valami apró örömre, egy célra, amiért érdemes küzdeni. Hiába tudják mindketten, hogy ez az állapot nem lehet maradandó, csupán pár hét illúzió, amibe mégis érdemes kapaszkodni: Graeber-nek kell, hogy legyen miért küzdeni ha visszatér a csapatához, Elizabethnek pedig, hogy legyen mire/kit várni. Nagyon is érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert végre megmutatja, hogy a háborúban is két oldala volt annak a bizonyos éremnek, az egyik fél ugyanúgy szenvedett mint a másik... Egyedül a végét nem tudom megbocsátani az írónak, bár ehhez nála már hozzászoktam...
Értékelés: 5/4
Erich Maria Remarque (1898-1970) német író -a XX.század európai irodalmának egyik legnépszerűbb szerzője. Talán legéretebb munkája, a Szerelem és halál órája(1946) háborús regény a második világháborúé, és a keleti fronton játszódik. A náci hadsereg Sztálingrád utáni fejvesztett menekülését, a felégetett orosz falvak és a bombázott német városok lakóinak gyötrelmeit tárja elénk egy humanista, töprengő, el-elbizonytalanodó fiatal katona tragikus sorsán keresztül, akit tapasztalatai és tépelődései elvezetnek az igazság felismeréséhez: „ Árulás. Elárultak és becsaptak minket, a harcot és halált gyilkossággal, jogtalansággal, hazugsággal,erőszakkal kötötték egybe; félrevezettek, kisemmiztek minket mindenből, még a nyomorúságos és hősies, szánalmas és haszontalan haláltól is.” Ez a megrázóan őszinte, igaz könyv, a humánum legtisztább értékeit képviseli cselekményes, fordulatos, mesterien megirt regény formájában. Így a mai tépett, értelmetlen harcoktól szétszaggatott világunkban is minden bizonnyal utat talál az Olvasó szívéhez, s talán elgondolkoztatja azokat is, akik még soha nem éltek át háborút.
Eredeti cím: Zeit zu Leben und Zeit zu Sterben
Kiadó: Magyar Könyvklub, 2001
Fordította: Ungvári Tamás
432 oldal, antikvár példányok.
0 Megjegyzések