GABRIEL GARCIA MÁRQUEZ: SZERELEM A KOLERA IDEJÉN

" Még nagyon fiatal volt, így hát nem tudhatta, hogy a szív memóriája a rossz emlékeket kiveti magából, a jókat pedig felnagyítja, és, hogy ezzel a csalafintasággal érjük el, hogy el tudjuk viselni a múltat."

Az íróval nem indult igazán jól a kapcsolatom. Anno a gimiben kötelező olvasmány volt tőle a Száz év magány, és mivel már hallottam róla, nagyjából tudtam is, hogy miről szól... akkor egy beteg, elvetemült embernek gondoltam, a könyvet pedig a kezembe se voltam hajlandó venni... persze ez mind annak köszönhető, hogy akik olvasták, és akikkel beszéltem róla, csak bizonyos, a számukra meghökkentő és furcsa dolgokat emelték ki. Így persze én is téves, és elhamarkodott következtetéseket vontam le. Na így került Márquez nálam mellékvágányra jó időre. Aztán jött a Szerelem a kolera idején. Igazából a film miatt kezdtem el keresni a regényt, de mikor megláttam, hogy ki az író, kicsit megijedtem, akkor még bennem volt ez a dac, hogy őt márpedig akkor sem! Végül két dolog döntött: az egyik, hogy igazából szinte csak szép dolgokat olvastam a történetről, a másik pedig, hogy mikor én kerestem, természetesen nem volt kapható. Kihívás! Elkezdődtek a jól ismert előjegyzések, kis könyvesboltok felkutatása, eladó könyvek nézegetése, de nem volt sehol. Aztán az antikvárium.hu végül talált nekem egy olvasatlan példányt, én pedig megvettem... ha már ennyit küzdöttem érte, akkor muszáj. Persze azóta már újra kiadták... ilyen a formám.

Már az elején nagyon tetszett a cselekmény, de közben be kellett magamnak vallanom, hogy a stílusa is. Akkor fogadtam meg magamnak, hogy könyvvel kapcsolatban többet nem hallgatok másra, ha valami érdekel, mondhat róla bárki bármit én megszerzem/elolvasom... aztán ha nem tetszik, csak magamat hibáztathatom. A történet maga három főszereplő köré fonódik: Umbrino doktor, aki egy hihetetlenül kiegyensúlyozott ember, orvos, aki majd szembeszáll kolerával. A másik férfi Florentino Ariza, aki Umbrinonál sokkal nagyobb rejtély. Köztisztviselő, de titokban költő, aki halálosan, és visszavonhatatlanul szerelmes Fermina Dazába. Ők ketten nagyon fiatalon találkoznak, és Florento első látásra beleszeret a lányba. Ír neki, minden nap ott ül a házzal szembeni padon egy mandulafa alatt, és arra vár, hogy legalább egy pillantást vethessen rá... és milyen csodálatosan romantikus lenne, ha ezek után Fermina is így érezne. De ez nem az a történet, pedig én valami hasonlóra számítottam. Fermina újra és újra kikosarazza fiút, végül pedig hozzámegy a már említett Umbrino doktorhoz... és ez nem egy boldogtalan házasság lesz. Ennek ellenére Florentino egy életen át szereti őt, türelmesen várja, és bízik abban, hogy egyszer teljesülhet a vágya, és Fermina egyszer, valamikor majd viszont fogja őt szeretni...

A szerelmi háromszög rész nem rossz, de eléggé könnyen ki lehetett találni a történet végét. Ami igazán furcsa volt, hogy annak ellenére szerettem olvasni ezt a regényt, hogy valójában egy szereplőjét sem kedveltem meg. Umbrino nekem semleges volt, igazán érzéseket nem váltott ki belőlem. A másik két szereplőt pedig kimondottan nem szerettem. Nem tudom megindokolni, hogy miért, de Floretinot különösen nem... azt hiszem pont ez a nekem már-már nyálas, egész életen át kitartó szerelem sok volt benne... mert ilyen nincs könyörgöm! Szóval őt jól megtudtam volna csapkodni, hagyja már békén azt a nőt, és keressen végre magának valaki mást... de nem! Ami igazán tetszett az Márquez stílusa volt: ahogy hirtelen vált a hangulatok között, és szinte észre sem veszed, hogy egy szerelmi történet olvasása közben, már a komor városi életről, vagy az eddig nem ismert történelmi részletekről olvasol... és közben csak peregnek a lapok. Aztán a kitekintés szépen egybemosódik ismét az alapszituációval, és visszatérünk a szereplőkhöz... szerelem ide vagy oda, ez a regény sokkal több ennél... mert lehet, hogy legnagyobb részben egy elátkozott és lehetetlen vágyódásnak vagyunk szemtanúi, de közben részesei leszünk egy különleges szellemjárásnak a múltban...

Értékelés: 5/5

„Florentino Ariza egy szokványos házasság szüzességétől fosztotta meg, amely ártalmasabb volt,mint az eredendő szüzesség vagy az özvegyi önmegtartóztatás. Megtanította rá, hogy semmi sem erkölcstelen, ami az ágyban történik, ha arra jó, hogy fenntartsa a szerelmet. És még valamire, ami attól kezdve az élete lett: meggyőzte arról, hogy az ember a maga kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből nem használ fel belőlük, örökre elvesznek…”