JANE AUSTEN: A MANSFIELDI KASTÉLY

"Ha van a természetünknek olyan képessége, amelyet csodálatosabbnak lehet nevezni a többinél, hát azt hiszem, az emlékezet az. Van a teljesítményében, a hibáiban, az egyenetlenségében valami érthetetlenebb, mint értelmünk más részeiben. Az emlékezet olykor mindent megőriz, szolgálatkész, engedelmes; máskor zavaros és gyönge; s megint máskor zsarnoki és zabolátlan! Bizonyos, hogy az ember minden tekintetben csoda; de az a képessége, amellyel emlékezik és felejt, különösen túlmegy a megfoghatón."

Jane Austen számomra egy igazi örök klasszikus, aki mindig is el fogja foglalni az írók számára fenntartott egyik kis csücsköt a szívemben. Kapcsolatunk először az Emmával indult, majd jött minden idők - azaz az általam legszeretettebb - Austen regénye, a Büszkeség és balítélet, majd innentől kezdve nem volt megállás... mostanra már minden könyve ott csücsül a polcomon. (Kivéve a austen-i nyomvonalat követő továbbírásokat, amiket én elvből meg sem közelítek... az egyetlen botlásom a Pemberley-i krónikák volt, amiben azonmód csalódtam is.) A mansfieldi kastély igazán a címével fogott meg, ugyanis kastély-őrült vagyok, egy igazán vidéki, elvarázsolt kisasszonyos történetre vágytam... a hibát ott követtem el, hogy előbb megnéztem a könyvből készült adaptációt, amit kölcsönkaptam... nem kellett volna. Nem azzal volt a baj, hogy így olvasás közben már tudtam a végkifejletet... legyünk őszinték, Austen sohasem azért volt milliók kedvence, mert olyan nagyon izgalmas és kiszámíthatatlan a befejezés, ez azért nyilvánvaló. Nekem ott volt a problémám, hogy miután megnéztem ezt a bizonyos rendezést, többé már nem tudtam száműzni a látott színészeket, szó szerint beleégtek a fejembe, és bármennyire is próbáltam őket kizárni olvasás közben, sajnos nem ment. Ez pedig egy kicsit odakente az élményt, ugyanis a film nekem nem igazán nyerte el a tetszésemet. Hirtelen felindulásból - hogy még mentsem, ami menthető - kerestem egy másik feldolgozást... mondanom se kell, katasztrófa. És itt jöttem rá, hogy a Jane Austen könyvek adaptációról engem a törvény alkotta határozattal kellene eltiltani, de komolyan. A Büszkeség és balítéletet, A klastrom titkát és az Értelem és érzelmet szerencsére később, jóval az olvasás után láttam ... vonjuk le a következtetést: vannak megmentett képzeletbeli szereplőim, akikhez azóta is lelkesen és kitartóan ragaszkodom. De térjünk most vissza Mansfield-be, nézzük, hogy mitől is különleges egy újabb austen-i hősnő élete.

Főhősnőnk Fanny Price, a "szegény rokon". Akár egy melodrámának is indulhatna ez a regény. A nincstelen, sokgyermekes család fiatal kis sarja hatalmas megtiszteltetésben részesül, ugyanis vár rá egy hihetetlen, gazdagabb rokoni világ; Fanny nagynénje otthonába kerül, azaz Sir Thomas Bertram kastélyába, a már emlegetett Mansfield-be. De ez az idillinek induló Hamupipőke-történet nem is olyan csodás mint amilyennek első látásra tűnhet. Fannyt rokonai egyáltalán nem kezelik egyenrangúként, rá az árva, megtűrt lány szerepét osztják, aki hálás lehet a sorsnak - na meg családi kapcsolatának - hogy voltaképpen hajlandóak őt befogadni a hatalmas és impozáns kastélyba. Sekélyes jellemű lányunokatestvérei undokságának és lekezelésének, illetve Mrs. Norris (a másik nagynéni) állandó kegyetlenségeinek esik áldozatul napról napra... persze nem lenne ez egy Austen regény, ha elmaradna a megmentő-szívdobogtató úrfi a színről, aki jelen esetben nem más mint Fanny unokatestvére, Edmund. A fiú az egyetlen vigasz Fanny életében; megértik egymást, legszívesebben pedig együtt töltik az idejüket is, Edmund az egyetlen aki kedvesen és igazi rokonként bánik a lánnyal. Az idő is szép lassan telik, szinte nyugalomban csordogálnak az események, még meg nem érkeznek a Crawford testvérek, akik talán visszavonhatatlanul változtatják meg az addig megszokott rendet Mansfield életében. Edmund fokozatosan kezd el vonzódni Mary Crowford különös személyisége iránt, míg a nőtlen Crawford úr a fiatal Fanny körül kezd el keringeni. Mindenki mást akar, mint akire/amire valójában szüksége lenne, elvetélt házassági ajánlat is felröppen ebben az összezavarodott kapcsolatrendszerben, és nagyon úgy tűnik, hogy senki sem talál viszonzott szerelemre a másikban. Egy vidéki kastély díszletében forognak ezek a néhol vicces, néhol kegyetlen érzelmi játékok, persze austen-i iróniával fűszerezve.

Nem voltam a végletekig elégedett. Először is, ki ez a hősnő? Elizabeth Bennet után nehogy már pont ő legyen a nagy romantikus "eszemeldobom" annyira szerencsés örömmámor élvezője! Fanny szerintem se nem talpraesett, se nem túl okos karakter ebben a nagy kuszaságban... inkább emlékeztetett egy jól kitömött babára, akit ki-ki kedve szerint rakosgathat a neki tetsző helyre. Fogalma sincs, hogy mit tegyen, döntésképtelen mimóza, aki nem egyszer volt képes feldühíteni olvasás közben. Aztán ott van Edmund nemlétező személyisége is. Most komolyan? Mr. Darcy után? Na ne... ráadásul lelkésznek készül, amitől alapból hátast dobtam. A legdurvább az egész olvasásban mégis az volt, hogy én voltképpen a főhősöket kicsit sem kedveltem, ellenben a "gonosz"-nak kikiáltott szereplők belopták magukat a szívembe. Ők szórakoztattak és érdekeltek, nem úgy mint a főszereplőink, akik jóformán csak végignyavalyogták az eseményeket, végül vállvonogatva beletörődtek a kényelmes kis sorsukba. Ugyanaz a szindróma lépett fel nálam mint az Értelem és érzelem olvasása közben: ott Mr. Willoughby, itt Mr. Crowford volt képes levenni a lábamról... mellette Edmund nekem egy kisfiú volt, aki bár aranyos, de nem igazán tudok vele mit kezdeni a valóságban. Austen szépen elhúzta a szálakat, csűrt-csavart rajtuk egyet kettőt, de sajnos láttam, hogy hova vezet ez az egész és nem voltam vele elégedett; hiába ezek az úgynevezett jellemfejlődések, engem ezekkel a mézesmázos kis szerelmi szavakkal nem tudott elkápráztatni a Nagy Ő, sokkal inkább vevő voltam mindig is azokra a szereplőkre, akik megmondták, hogy mit szeretnének... aztán tetszik-nem tetszik kisasszony, ez van. Fanny a nagy romantikus hősére várva untatott, Edmund "ha ló nincs jó a szamár is" elvével kiborított, Mrs. Norris egy házisárkány, de legalább karakter a javából, az unokahúgok igazi kis senkik, a Crowford testvérek pedig igazán belevaló szereplők, akik színnel és élettel töltik meg a mansfield-i lakók unalmas hétköznapjait. És a többi szereplő? Őszintén... feledhetőek. Persze, szórakoztató a könyv, és hát Austen, szóval ha akarnám sem tudnám nem kedvelni, de kicsit várakozáson alul maradt, nem került be a nagy kedvencek közé az írónőtől.

Értékelés: 5/4

Thomas Bertram bárónak, a mansfieldi kastély dölyfös urának, két fia és két lánya van; önző, nemtörődöm feleségének két nővére – az egyik túltesz rajta önzésben, rosszindulatban, a másik, Mrs. Price viszont szerény körülmények között neveli számos gyermekét. Bertramék magukhoz veszik Mrs. Price egyik kislányát, a kedves szerény Fannyt, aki nénjeinek zaklatása ellenére is megállja helyét, és hamarosan nélkülözhetetlen tagja lesz a mansfieldi háztartásnak. Jó modorát, feddhetetlen erkölcsét akkor is megőrzi, amikor a kastély urának távollétében Mansfieldet hangos dáridók, zűrzavaros amatőr színielőadások zaja veri fel. Fanny Price-nak számos szerelmi intrika közepette is sikerül megóvnia tisztaságát; emberi értékei, harmonikus egyénisége, bája méltóvá teszik arra a boldogságra, amelyet az élet kacskaringós útján végül sikerül elérnie.